Két hónapja ünnepelhetnénk együtt. Akár úgy, mint amikor gombóccal a gyomrunkban hallgatjuk az olimpiai győztes tiszteletére felhangzó Himnuszt, vagy ahogy a futballválogatott győzelme után megtelik a Nagykörút, mert együtt örülni sokkal jobb, mint egyedül. Kétségtelen, az irodalom, az olvasás csendes, magányos műfaj, az írók többsége nem hatalmas színpadokon, tömeg és ováció közepette érzi magát komfortosan. A világ legnagyobb presztízsű díja mégis kínált alkalmat.
Tanulságos körülnézni, és rögzíteni, hogyan ünneplünk 2025-ben Magyarországon. Képet arról, hogy a kormány által felvásárolt könyvesbolthálózatban kikiáltják-e a jó hírt az író portréival telerakott kirakatokban, ahelyett, hogy diafilmek alá, esetleg hátsó polcra pakolva kínálnák eladásra műveit. Arról, hogy szorgos országimázsépítők alapoznak-e kampányt arra, hogy egy generáción belül immár a második irodalmi Nobel-díjasra lehet büszke a magyarság. Arról, hogy a párt társadalmi célúnak nevezett, YouTube-on, televíziócsatornákon, közösségi oldalakon, plázamozikban gyerekfilmvetítés előtt futó hirdetései között szerepel-e az év kulturális eseménye. Arról, hogy szembejönnek-e a reptérre vezető út és az autópályák mentén óriásplakátok – horribile dictu az aranybudik helyett. Arról, hogy a repülőtérre érkezők a családbarát Magyarországot hirdető plakátok mellett találkozhatnak-e Krasznahorkai László arcképével. Arról, hogy a mindenben karakánul fogalmazó miniszterelnök mondott-e vagány, vagy egyszerű, de tiszteletteljes mondatokat a kis nép nagy írójáról. Arról, hogy december 10-én reggel a több mint kétszáz éves Országos Széchényi Könyvtár kapuján díszlik-e hatalmas fotó, falán molinó, weboldalán felugrik-e a büszkék vagyunk és gratulálunk felirat. Arról, hogy a nagy múltú írószervezet ír-e honlapján és közösségi oldalán a friss Nobel-díjasról, bár annak zsebében nem lapul tagkönyv. Arról, hogy a világ legnagyobb és legnagyobb hagyományú könyvvásárán, Frankfurtban Magyarország bebizonyította: A4-es ország vagyunk. És arról, hogy Magyarországon a könyvesboltokban kígyózó sorokban állnak-e a Krasznahorkai-kötetre váró vevők.
Azután, amikor mindezt látva már nagyon elkeserednénk, rápillanthatunk más fotókra. Amelyeken egyes önkormányzatok óriásplakáttal, itt élő igaz polgárok házkapukon, villanyoszlopokon, ereszcsatornán mintegy gerillakampánnyal mutatják meg, mi a valódi nemzeti öntudat és büszkeség. Vagy amelyeken könyv- és íróbarátok kis közösségekben együtt nézik a díjátadót és együtt próbálják a lehetetlent: megfejteni Krasznahorkai titkát.
Majd nyugatabbra nézve odaleshetnénk Ausztriába, ahol a bécsi könyvesboltban roskadozik az asztal a Krasznahorkai-kötetek súlya alatt; és Stockholmba, ahol nemcsak méltó átadó ünnepet képesek szervezni, de az olvasó emberek viszik a könyveit mint a cukrot, igaz, hagyomány, hogy karácsonyra megveszik az az évi Nobel-díjas műveit a svéd főváros lakói.
Ők polgárok, Krasznahorkai László világpolgár. Aki tud meghatódni és sokat tud a méltóságról.