Az a jó celeb, mondják a tartalomkészítők, aki mindig képes új szerepet magára húzni. Ezért nálam az év utolsó hónapját egyértelműen Ákos és Gáspár Evelin vitte el, holtversenyben, utcahosszal megelőzve mindenki mást. Az énekesben, bármit is nyilatkozott olykor, a profizmusát mindig lehetett szeretni és tisztelni: ahogy a zenei pályáját irányította, ahogy a rajongóit kezelte, ahogy az életművét építette. Az az igyekezet már megmosolyogni való volt, hogy a zenei vátesz szerepe mellett írói babárokra is tört (ez jóval kevesebb felhajtással, ám annál inkább sikerült elérnie Kollár-Klemencz Lászlónak), most viszont az üldözött művész jelmezét öltötte magára. Azt találta mondani ugyanis a rádióban, hogy a „csutka telt házakat” hozó dokumentumfilmjét (Ember maradj) „szemrebbenés nélkül kidobták” a mozikból. És milyen érdekes, hogy „a magyarországi nyilvánosság fele azon dolgozik, hogy minél kevesebben lássanak egy magyar dokumentumfilmet”.
Nos, Ákost most cserben hagyta a profizmusa, hiszen egy igazi profi a panaszkodás helyett utánanézett volna a filmforgalmazás mindenki számára nyilvános nézőszámainak, kiderült volna, hogy nem az ármány nőtt ellene, hanem az érdeklődés iránta. A bemutató utáni hatodik héten termenként átlagban összesen kilenc nézője volt a filmnek, amit nehéz csutka telt házként átkeretezni. Ráadásul az a Cinema City mozihálózat tette volna mindezt Ákos szerint, amelyik nemrég kormányzati hirdetést vetített gond nélkül gyermekfilm előtt. Arról nem is beszélve, hogy a mozik tulajdonosainak elemi érdeke a minél több nézőt becsábító, népszerű alkotások műsoron tartása, hiszen amúgy csökken a jegybevétel, vagyis semmiért a világon nem dolgoznának maguk ellen. Tehát nehéz a libsi világ összeesküvését látni mindebben. Hacsak, de erre gondolni sem merek, nem arra készül máris a kormányzati hátszelet mindig is bíró zenész, hogy egy esetleges jövő évi választási vereség esetén úgy tudja majd felmutatni önmagát, mint akit a NER-en belül is üldöztek. Még a baráti mozihálózat is kitúrta az önfényező alkotását. Így ő maga is áldozat csupán és nem kegyelt.
Gáspár Evelint újságírói szerepben (bocsánat: közösségimédia-platformok szerkesztőjeként) látni viszont felért egy földcsuszamlással. Az igazi kérdés persze most is az, hogy milyen fokú kétségbeesés kell ahhoz, hogy Szijjártó moszkvai és török útjait ilyen „emberközeli tudósításokkal” próbálják eladni, amelyet Győzike lánya forgat darabos közvetlenséggel? Tán így felejtik el a hívek, hogy voltaképpen cuki diktátorokhoz látogat a külügyminiszter, ahelyett hogy a szövetségeseinket keresné fel? Vagy attól csökken az elszigeteltségünk érzete, hogy megtudjuk, az adventi időszakban „Péter” még Isztambulban is szentmisével indítja a reggelt? A szervilizmusnak ez a foka minden jóérzésű emberből kínos fészkelődést vált ki, és nem aranyosnak, hanem szolgalelkűnek látja ezt a fiatal lányt, aki így pecsételi meg a még el sem indult karrierjét. Bár ki tudja, lehet ez még Bindzsisztánban egy szép életút kezdete.