A két ünnep között mindig el kell menni anyuval a nagynénémhez. Feltétlenül, Jankám, feltétlenül megyünk – mondja anyu a telefonba, apu grimaszol, én nevetek. A két ünnep között semmi sincs, és én pont ezt szeretem benne a legjobban. Anyu is otthon van, apu is otthon van, én meg lemehetek játszani, amikor akarok, aztán feljöhetek, amikor akarok, játszhatok az új játékaimmal. Most például megkaptam a tökhintót a Hamupipőke babámhoz, nagyon klassz. Kicsit bánom, hogy levágtam nyáron a Hamupipőke haját. És bármikor kapok kakaót és nézhetem a karácsonyfát, mert egész nap világít, és ha ülök alatta, és abban a régi piros gömbben nézem magamat, a nagyban, amiből csak egy van, az egész szoba ott tükröződik benne pirosan, és ha kicsit jobbra dőlök, buci lesz a fejem, ha balra, elvékonyodom, és meggörbülök. Ezzel nagyon sok időt el lehet tölteni, mert ha elég ideig billegek, egyszer csak másik világ látszik a gömbben, de ezt nem könnyű elmesélni, szóval csak úgy ülök ott, és dülöngélek, mire apu rám szól, hogy mi olyan érdekes ezen a fán, erre nem válaszolok, csak odamegyek hozzá a kanapéra és megölelem, erre tudom, hogy megkérdezi, akarok-e mesét nézni, és persze hogy akarok, és akkor ott ülünk ketten, betakarom a plédemmel, kilóg a lába, de apu azt mondja, az neki nem baj.
Erre el kell menni Jankához. Egy kicsit szeretek menni, de egy kicsit nem. Szeretek, mert kell metrózni, és aztán átmegyünk a hídon Budára, de nem szeretem otthon hagyni a karácsonyfánkat, meg aput. Szeretek odaérni, mert Janka mindig örül nekünk, de nem szeretem, hogy azt mondja, milyen szépen kikerekedtem, kis dundus vagyok. Anyu szerint nem vagyok dagi. Janka elég finom ebédet ad, és nem kell megenni a levest, ha nem kérem. Aztán már nem szeretek ott lenni, mert mindig rám szól, hogy a poharamat tegyem az alátétre, és nála egyáltalán nem szabad a kanapén ugrálni. Sőt sehol se szabad ugrálni, még a szőnyegen se, pedig az olyan jó puha. Szaladgálni se szabad, nehogy leverjek valamit. Ha három pohár gyümölcslevet iszom vagy kettőnél több sütit eszem, mindig megkérdezi, nem lesz az sok, dundus? És akkor már nem merek többet kérni, akármeddig is maradunk. Anyuval beszélgetnek. Félig fülelek csak, nem olyan érdekes, Janka a munkatársairól beszél, akiket szerencsére nem ismerek, mert mind borzalmasak, meg mit képzelnek. El szoktam kérni egy könyvet, mert nem szabad levenni semmit a polcról, nem is érném el. Nagy, nehéz könyvei vannak, és rajzok vannak benne meg festmények, most tanultam meg olvasni, el szoktam olvasni a címüket. Van Kuzibmus, Művészeti atanómia, Imresszizonizmus, az a kedvencem.
Délelőtt indultunk, nem korán, anyu azt mondta, nem sietünk sehova. Felolvastam anyunak az összes megálló nevét, igaz, ez kicsit csalás, mert tudom is őket. Janka egyedül lakik egy nagy lakásban, és nagyon magasan van nála a plafon, ezt például szeretem, ha beülök a kanapé sarkába, és hátradöntöm a fejem, sokat lehet gondolkodni. Meg szeretek nála az ablakban ülni, van ott egy vékony párna a párkányon, széles párkány, felnőttek is elférnének rajta, de nem ülnek oda sose. Ott nézelődöm kifelé az utcára, amíg anyu meg Janka kávét isznak, és megbeszélik a dolgokat.
Most is odaültem, amikor már megettük az ebédet, a pulyka kicsit száraz volt, de volt hozzá szilvás mártás, az nagyon finom volt, de nem kértem még egyszer. Muszáj volt enni egy mézeskalácsot is, Janka az mondta, csak nekünk sütötte, pedig én nem is szeretem. Aztán meg majd megint ledundusoz. Kértem egy második pohár gyümölcslevet, de csak félig ittam meg, és odaültem az ablakba.
Pont lelátni az utcára, olvasni kezdtem a kis boltok tábláit, majdnem magamban, csak a számmal formáltam a hangokat. Fodrász. Ez könnyű. Zöldség-gyümölcs. Könnyű. Használ..t..cik..k keser..keres..kedés. Kicsit nehéz. Kötöttáru, harisnya, új téli gyap..júzoknik é..kre.. érkeztek. Huh, kicsit nehéz. Időgépjavítás. Azta! Ez az utolsó, amit még innen látni lehet, ezt is csak úgy, ha egészen az ablaknak döntöm a fejem, de el is kapom onnan, nehogy rám szóljon Janka, nem szabad az üveghez érni. Zsíros folt marad ott utána, mondja, és én nem akarom a zsíromat odakenni.
Időgépjavítás. Hát ezt nem gondoltam volna. Az az utcában a legrégebbi tábla, egy keskeny, barna ajtó fölött van, az ajtón papírok vannak, ábrák, amiket innen nem látni jól. Sárgás fény jön belülről, átlátszik a papírokon. Le merem fogadni, hogy csak kívülről tűnik kicsinek. Elképzelem az időgépjavítót, aki odabent egy fapult mögött áll, magas, fehér haja van, és várja az embereket, akiknek gond van az időgépével. Mögötte sűrű polcokon alkatrészek, egy fal tele van szerszámokkal, ahogy volt a Tóni papa garázsában.
Milyen is egy időgép? Úgy tudom, sokféle lehet, van, amibe be kell ülni, mint egy autóba, van, ami egy zsebóra, van, ami homokórára hasonlít, de időgép lehet egy nyaklánc is, mint a Harry Potterben. Nagyon szeretnék egy időgépet. Vajon anyuéknak is van, csak nem árulják el? A felnőtteknek sok minden van, amiről a gyerekek nem tudnak. Az időgép biztosan csak felnőtteknek való. Érthető. Ha lenne egy időgépem, visszamennék megnézni a dinókat. Aztán visszajönnék, és mindenkinek elmesélném. Aztán visszamennék oda, amikor még élt Tóni papa, és elintézném, hogy ne legyen beteg és ne haljon meg, és mindig visszaugranék nyárra, amikor ott nyaralunk, és én szaladgálhatok az udvaron, és ugrálhatok a házban. És nem ennék több süteményt, nem kerekednék ki. És nem jönnék többet Jankához.
Már teljesen sötét lett, mire hazaindultunk. Még csak fél öt van, mondta anyu, és nekem az jutott eszembe, használhatná az időgépét, visszaugorhatnánk oda, amikor még világos van, de nem mondtam neki, úgy éreztem, ilyesmiről nem illik beszélni. Hazafelé az Időgépjavító felé mentünk, az utca másik oldalán. Izgultam, hogy kicsit közelebbről láthatom. A tábla alig látszott, egy csupasz fa sűrű ágai közül világított rá a lámpa. Hunyorogtam, hogy jobban lássam azt a keskeny ajtót, ami mögül most is halvány sárga fény jött, láttam az ábrákat, egyik-másik írógépre hasonlított, ahá!, pont olyan, mint az a régi írógép, ami Jankánál áll a nappali egyik üveges szekrényében, és egyáltalán nem szabad hozzáérni. Mindig tudtam, hogy az varázstárgy, nem véletlenül van üveg mögött! Most aztán megvan a feladat egész két ünnep közöttre. Kitalálni, nekünk mi az időgépünk, és hol tartjuk.
Amikor hazaértünk, apu szokás szerint megkérdezte, na, milyen volt. Anyu azt mondta, nagyon jól viselkedtem, és remekül szórakoztunk. Apu rám nézett, hátha hozzáfűzök valamit, ahogy szoktam, de én csak bólogattam, és hallgattam. Nagy titkok tudója lettem.
