Egészen furcsa esztendő az idei. Lényegében majdnem minden a jövő évi választás előjátékaként jelent meg, a politikai elit és a politika iránt érdeklődők egyaránt azt latolgatták: lesz-e változás 2026-ban. És ennek az előjátéknak fontos elemévé vált az Ukrajnában folyó harc – a háború és a béke esélyei. Nem tehettük meg tehát, hogy ne ezt a témát állítsuk a karácsonyi írásaink fókuszába, még akkor is, ha nekünk nincs kétségünk afelől, hogy a világ és benne Magyarország alapvetően békét akar. Békét akarunk mindannyian, ha akad is, aki ezt kétségbe vonja.
Ugye mindannyian emlékszünk arra a bizonyos hosszú asztalra? Igen, amelynek végén ott ült Orbán Viktor, tőle jelentős távolságra, a másik végén pedig Vlagyimir Putyin. 2022. február 1-jét írtunk. A magyar miniszterelnök is kiemelte egy nyilatkozatában: „életemben még nem ültem ilyen hosszú asztalnál, de a távolságért kárpótolt a megbeszélések hossza és mélysége”. Majd ezt is hallhattuk tőle:
„Én a mostani látogatásomat békemissziónak is tekintem (...) elmondhatom, hogy az Európai Unió egységes és nincs olyan európai uniós vezető, egyetlenegy sem, amelyik konfliktust akarna Oroszországgal.”
Jegyezzük meg ezt a mondatot, már csak azért is, mert a magyar miniszterelnök szájából a későbbiekben ilyen megközelítés nem volt hallható. De még mielőtt elérkezünk 2022. február 24-hez, a háború kitörésének napjához, vegyünk elő még egy emléket. Ugyanebben a hónapban, február 22-én Orbán Volodimir Zelenszkijjel is konzultált, és – a hivatalos közlés szerint – biztosította az ukrán elnököt arról, hogy Magyarország támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását.
Két nap múlva megindult az orosz invázió, anélkül hogy erre Magyarországon számítottak volna. Orbán békemissziója úgy csapódott le itthon, hogy Oroszország nem indít katonai hadműveletet, még csak szóba sem került a „különleges hadművelet” álcáját – putyini kifejezés – viselő háború. Bayer Zsolt, a kormányzati narratívát jól ismerő és azt kiszolgáló publicista a következőt mondta: „Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.”
Hogy kit nevezett itt hülyének Bayer, az szinte mindegy is, de nyugodtan feltételezhetjük, hogy az információi egyenesen Orbántól származtak. Természetesen nem tudhatjuk, hogy Putyin mit mondott Orbánnak február elején, azt azonban hihetjük, hogy nem avatta be katonai terveibe. Így viszont csúnyán félrevezette partnerét, akivel akkorra már jó barátságba keveredtek, viszont azt sem gondolhatjuk, hogy az orosz elnök adott valami jelzést a valódi szándékairól, ez esetben ugyanis Orbán a szövetségeseit verte volna át.
Persze az idő inkább ez utóbbit erősítette. De ne szaladjunk ennyire előre, ne vonjuk meg ilyen gyorsan ennek a közel négy esztendőnek a mérlegét. Ám, hogy legyen egyfajta támaszunk, kiindulópontunk kérdezzük meg a ChatGPT-t, milyen összegzést készít nekünk a háború eddigi időtartamáról? Pontosabban arról, miként is viszonyult a magyar miniszterelnök ehhez a háborúhoz, amit Moszkvában, Putyin közelében ő maga is különleges hadműveletként aposztrofált. Íme tehát a mesterséges intelligencia (MI) összegzése (fizetős változat):
Magyarország nem akar belekeveredni a háborúba, a „stratégiai nyugalom” megőrzése a legfontosabb.
A magyar kormány saját magát „békepárti” szereplőként definiálja, szemben a „háborúpárti” ellenfelekkel (ellenzék, brüsszeli intézmények, egyes nyugati kormányok).
Az Oroszország elleni szankciók – a kormány értelmezésében – jobban ártanak Európának, mint Oroszországnak, és nem hoznak érdemi stratégiai eredményt.
Magyarország számára kulcsérdek, hogy legyen egy szuverén Ukrajna Magyarország és Oroszország között, de ezt nem a fronton elért győzelemmel, hanem tűzszünettel és tárgyalásokkal kell elérni.
A diplomáciai kezdeményezések (a 2024-es „békemisszió”, a Trumphoz kötött békenarratíva) azt a képet erősítik, hogy a magyar kormány – saját értelmezése szerint – aktív, de különutas politikát folytat.
Nos ez az MI, még ha fizetős is, némiképp téved: a magyar kormány hivatalos álláspontja szerint ugyanis Ukrajna már rég nem szuverén állam, és talán sosem volt az. Abban viszont igaza van a különböző tartalmak összegzésére építő MI-nek, hogy Magyarország különutas politikát folytat. Orbán viszonylag korán, azaz a háború kitörésének első napjai után levált az Európai Unióról, és sokkal inkább hol leplezetlenül, hol homályos szövegekbe csomagolva az orosz érdekeket szolgálta. Úgy is fogalmazhatunk: a magyar kormány feje egyre jobban lovalta bele magát a háború és béke dichotómiájába, szinte önkényes választva meg, hogy ki melyik csoporthoz tartozik. Illetve nem is: békepártinak, és annak első számú képviselőjének saját magát nevezte ki, akihez felcsatlakozhat megválasztása után Donald Trump, valamit a Vatikán, illetve hullámzó teljesítményt nyújtva Szlovákia nevében Robert Fico. Szívesen használnám azt a kifejezést, hogy Orbán az őrület határáig srófolta fel a háborús vádaskodást, de nem lenne igazam. Nem lenne, mert ő nagyon is tudatosan építette kezdetektől fogva ezt a retorikát, mit sem törődve azzal, hogy mások valójában mit is képviselnek. Sokáig azt hittem, Orbán ezt a mixet házi használatra készítette, de tévedtem: ő ezt bátran kivitte a nemzetközi piacra, anélkül hogy bármit kockáztatott volna vele. A világszínpad szereplői simán tudomásul vették ezt a kategorizálást, azzal a felütéssel, hogy Orbán őrültségeket beszél, és ezt mindenki tudja róla. De hát ez nincs így. Nincs, mert egyrészt itthon nagyon sok követője, híve van; másrészt az európai kultúrába – eddig ezt hittük – nem fér bele ennyi ordas hazugság, de az európai harcmodor demokratikus felfogásában bőven elfogadható az őrült beszél, még akkor is, ha nincs benne rendszer.
„Nem tudom, hogy ez az össze-vissza beszélés a rossz mentális állapotnak a következménye vagy pedig kontrollt vesztett a miniszterelnök, és azt gondolja, hogy csak az számít, amit ő mond”Márpedig ebben van rendszer. Elsősorban a közelgő választás. A Fidesz elnökének nem jutott eszébe jobb tematika, mint a háború, illetve annak hangsúlyozása, hogy egyedül ő képes megakadályozni azt, hogy Magyarország belesodródjon a háborúba. Érdemes itt is a megfogalmazásra koncentrálnunk: hazai viszonylatban az ellenzéket ugyan háborúpártinak nevezi, de mostanság már nem arról beszél, hogy pillanatokon belül béke lesz, hanem arról, hogy vele kimaradunk a háborúból. (Csak finoman emlékeztetnék rá, hogy az idén, talán februárban, vagy március elején, már kijelentette, hogy béke van, aztán...)
Orbán Viktor az orosz-ukrán háborúról: Nem világos, hogy ki támadott meg kitOrbánnak valójában nincs mondanivalója a gazdaságról, nincs az egészségügyről, az oktatásról, vagy a gyerekvédelemről, tessék csak megnézni, miről is szólnak az óriásplakátok. Célja kizárólag a lakosság veszélyérzetének növelése, kiváltképp tavaly óta, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy valódi ellenfele támadt a hazai politikai piacon. Talán a titkos mérések, vagy csak saját megérzése mondatja, csináltatja vele: vissza kell térni 2022 utcájába, a háború réméhez, az hat az emberekre. E törekvésének rendelte alá minden itthoni lépését, vette át a kampány irányítását, indult el vidékjárásra háborúellenes nagygyűléseket tartva. A fő motívum tehát ez, a valóságos cél pedig a választások megnyerése, háborús retorikával, migránsok említésével és az EU szapulásával. Ez utóbbinak is a háborúpártiság a fő eleme, amely az itthoni gazdasági vesszőfutás magyarázataként is szolgál. 2025 úgy vonul be a magyar emlékezettörténetbe, mint amikor a kormány terveiből semmi nem valósult meg, ugyanakkor százszázalékosan szembefordult fő szövetségesével, az Európai Unióval, viszont Putyin és Trump hűséges szolgájává szegült. Kedvenc fideszes érv Orbán mellett: ő az egyetlen olyan uniós politikus, aki képes arra, hogy egy hónapon belül találkozzon a világ két legnagyobb hatalmú vezetőjével, Putyinnal és Trumppal. Ami, lássuk be, valóban hősi tett, világpolitikai siker, csak éppen semmit nem ér. Egyikkel sem tudja/tudta közelebb hozni a békét, amelyre oly nagyon áhítozunk mindannyian. Illetve ők. Hovatovább már Putyin is nagyobb békepárti, mint az uniós vezetők, ahogy ezt párttársai megfogalmazták.
Lehetséges-e, hogy Orbán nagy előrelátással már 2022-ben a 2026-os választások érdekében választott új utat, tért le Ukrajna szuverenitásáért küzdő politikusi pályájáról, és vált egy Ukrajnát elítélő, Putyint titokban, majd elég nyíltan támogató szereplővé? Ilyenkor szokták feltenni a kérdést: vajon miért tett így?
Mi az, ami a háborút kirobbantó, agresszorhoz köti?
Nyilván nem tudom a választ, közismert feltételezésekbe meg nem bonyolódnék. Csak a tényt tudom rögzíteni: ma Orbán az EU egyetlen olyan vezető politikusa, aki egyértelműen az orosz elnök támogatója, kiszolgálója, és ha kell, képviselője. Az csak számunkra szomorú, hogy ezt a kiszolgáló, kiszolgáltatott helyzetét a magyar választások sikere érdekében képes felhasználni. Nem tudjuk, nem látjuk, mekkora eredménnyel. A közvélemény jelentős része ugyan nem hisz a háborús retorikában, a többség talán nem is fél, de ezt igazán nem tudhatjuk. A közvélemény könnyen meggyőzhető, elég hozzá egy váratlan esemény, és a félelem máris beköltözik az otthonunkba. Nem állítom, hogy ilyesmi fog történni – nyilván kizárni sem lehet –, azt azonban igen, hogy 2026 első hónapjai sok mindent rejtegethetnek még, olyan történéseket, amelyekkel nem számolunk, vagy olyanokat, amelyekkel számolunk, de nem vagyunk rájuk felkészülve. Azt persze pontosan tudjuk, hogy mindannyian szeretnénk kimaradni a háborúból, de abban már lehetnek bizonytalanságok, hogy ezt miként érhető el. Idestova négy éve zajlik a szomszédunkban a háború, és sem Trump elnöki tekintélye(?), sem Orbán békemissziói nem hoztak eredményt. A magyar álláspont szerint azért nem, mert Ukrajna meg akart és akar küzdeni a hazájáért, nem akarja feladni területi integritását, szuverenitását, Trump szerint pedig... Nos, ez 2025-ben valójában nem derült ki; az Egyesült Államok elnöke napról-napra változtatta álláspontját. És most itt tartunk, 2025 karácsonyánál, két hónap múlva négy év telik el a háború elindítása óta. Csak annyit fordult a világ, hogy nem talált ellenszert. Nem találta meg a fogást Oroszországon, és egyelőre nem tudja, mit kezdjen Putyinnal. Hova vezeti a földgolyót, képes-e egy újabb világégést beindítani, vagy megelégszik Ukrajna néhány területével? Ja, és annyit fordult maga Orbán, de meglehetős gyorsasággal, hogy kiölt magából mindenfajta szolidaritást.
Emlékezzünk csak az írás elején idézett mondatára, amelyet még a háború kitörése előtt fogalmazott meg, és amely – ismételjük meg – így hangzott: „az Európai Unió egységes és nincs olyan európai uniós vezető, egyetlenegy sem, amelyik konfliktust akarna Oroszországgal”.
Mára minden ország háborút akar – Orbán szerint – , és az EU éppen miatta nem egységes.
Ez lenne az evolúció?
