Vasárnap van. Nemrég értünk haza Duskával a kosármeccséről, amit szinte könnyedén vesztettek el, mégis úgy ölelték egymást a végén, mintha nyertek volna, mert a hangulat (a drukkoló szülők) mindenért kárpótolt. Megyünk haza a villamossal, s egy pillanatig sem kell azon gondolkodnunk, hogy meglesz-e az otthonunk, lesz-e víz, villany, gáz, hogy elkészítsük az ebédet. És az életünket sem kell féltenünk. Azt hiszem, ez a banalitás, ez a magától értetődés, a kiszámíthatóság – amit a „rosszabb” napjainkon észre sem veszünk, hiszen annyi mindenen lehet bosszankodni – írja körül a legjobban a békét. Valamit, ami úgy van, hogy sokszor nem is érdemes arra, hogy feljegyezzük, megörökítsük.
És a háborút? Ehhez már segítséget kell kérnem. „Egyik pillanatban még hétköznapi ember vagy, a kutyádat sétáltatod a parkban, a következőben meg már kabátban alszol a fürdőszobád padlóján ezzel a kutyával összebújva. Aztán meg rongyos kesztyűben próbálsz főzni valamit szabad tűzön abból, ami mások fagyasztójából kikerül” – meséli egy hatvanéves bucsai menekült már Varsóban. Nem is tudnék most ennél jobb meghatározást adni, mint ezt a nem megszokható, villámgyorsan lejátszódó, traumatikus átmenetet, mintha csak egy gyors vágás lenne egy mai filmben.
Az én generációmnak nincsenek háborús emlékei. A nagyszülők történeteivel kellett beérnie, ám ezek valahogy mindig anekdotikusak voltak, ha rosszul is indultak, a csattanó mégis vidámra sikeredett: hiszen eleve túlélők meséltek, akik így vagy úgy, de legyőzték az éhséget, hideget, halált. Csupa olyasmit, ami a meleg és biztonságos szobában a gyerekfülnek inkább a mesék kalandos, elhárítandó akadályaira emlékeztetett a fél királyság reményében. A háború később évszámokká, csatákká, győztes vagy vesztes tábornokokká változott át, birodalmak koccantak egymáshoz csikorogva, akárcsak a tektonikus lemezek, megrengetve olykor az egész bolygót. De a valódi háborút csak a regények hozták el, vagy a történelemnek az az új ága, amely bevallottan az egyszerű emberek legegyszerűbb, és így leginkább átélhető szemszögéből mesélte el a már ismert eseményeket.
Hosszú évtizedek óta nem rengette meg a biztonságunkat semmi. Bár a szomszédban olykor fellobbant az elmúlt századra emlékeztető borzalom a maga minden dühével és kegyetlenségével (Jugoszlávia szétesése, ukrán „különleges hadművelet”), nekünk mégis a képzeletünkre kell hagyatkoznunk. Ami viszont csak egy pontig segít. Ahogy az empátia is. Az igazi háborút csak akkor lehet átélni, amikor a fent említett törés megtörténik, amikor az első becsapódó golyók szétzúzzák a megszokott banalitást, ami ezek után többé már sosem lesz megszokott. Amikor a háború utánozhatatlan hangjai (hiába a remek effektek a filmekből) fel nem dübörögnek körülöttünk, először csak távoli morgásként, majd éles sikolyokként. A háború igazából az, ami ellenszegül a leírhatóságnak. Csak közelíteni lehet. Kinek jobban, kinek kevésbé.
Az orosz Katyerina Gorgyejeva gyűjtötte össze könyvében (Vidd el a gyászom) azokat az emberi sorsokat, amelyeket az orosz–ukrán háború gyúrt át végletesen. Ezeket olvasva nehéz érzéketlennek maradni, mint ahogy háborúpártinak is, ha van egyáltalán valaki, akiben ilyesmi motoszkál, mint ahogy azt sem lehet többé elfelejteni, hogy ki kezdte, ki volt az agresszor és ki az áldozat. Az olvasó erkölcsi iránytűje, ha ki is lengett egy pillanatra, ezután azonnal visszaáll. Nem lehet többé elkenni, hogy mit jelent az előbbi és mit az utóbbi. Ha tehetném, ezt és nem Adrian Mole titkos naplóját olvasnánk fel a gyereknek a karácsonyt váró délutánok során. Mert előbb vagy utóbb meg kell tudnia, hogy olykor mire vagyunk képesek egymás ellen. Hogyan ért véget pár ezer kilométerrel arrébb gyerekek százainak a gyerekkora, egy csapásra és visszavonhatatlanul.
Mert igaz, megtanultuk, ha volt is valamikor ethosza a háborúnak, az mára teljesen szertefoszlott. Hiába az elvek, szerződések, megállapodások. A második világégés óta igazából megszűnt a front és a hátország kettéválasztása, a totális háborúkban senki sincs biztonságban. Sehol és semmikor. A totális háborúban ott a front, ahová a rakéta becsapódik, ahová a drón eljut. Ez új tapasztalat. Felfoghatatlan. De illik ahhoz az emberhez, amely már a saját bolygóját, életterét is kéjjel pusztítja. Miért tartaná tiszteletben a másét?
Jugoszlávia széthullása és Putyin háborúja megmutatta, milyen az, amikor már tudatosan fordítják a fegyvereket a civilek ellen. Amikor a cél nem pusztán a területszerzés, a hatalmi vágyak kiélése, hanem a szemben álló fél teljes megsemmisítése. Amikor már a bűn fogalmát is nehéz ráhúzni a vérgőzös őrületre. „Van, akiből a háború rövid idő alatt vadállatot csinál. Én láttam ilyeneket – fegyvert adnak a kezébe, és máris kivész belőle minden emberi érzés” – meséli egy másik túlélő, és a könyv történetei mind alá is húzzák ezt.
Ezt kellene felolvasni Dusinak, hogy tudja, mibe nőhet bele. Mi várhat rá, ha szaporodni látszanak a Putyinok. Ha a banalitás által teremtett idill szétszakad. Ha meglegyint a saját törékenységünk rettenete.
