Tulajdonképpen örülni kellene Orbán új módszerének, vagyis annak, hogy médiamunkások tömegét viszi magával egy-egy, számára kommunikációs szempontból fontos útra. Ez voltaképpen az újságírás jelentőségét megemelő gesztus, egy olyan üzenet, amely azt sugallja: általuk lesz népszerű, eredményes,kiemelkedő képességű, stb…
Bár, emlékezzünk csak a múltra: Orbán már a kilencvenes évek közepén beszélt arról, milyen fontos, hogy kinek a kezében van a sajtó, tehát ő már akkor látta, ellenzéki szereplőként, mennyire jelentős a szerepünk, nekünk, újságíróknak. Igaz, e területen is átesett némi metamorfózison, elég ha csak ideidézem egy, még liberális vezetőként elhangzott mondatát: „A szabad sajtó feladata a politikai hatalom ellenőrzése, nem pedig annak kiszolgálása, mondta. Meg azt is: a média a demokrácia őrkutyája, kötelessége és joga kritikusnak lenni a kormánnyal szemben. De ideidézhetjük az azt orbáni gondolatot is, hogy a közmédia ne párt- vagy kormánypropaganda része legyen.
Rég volt, tán igaz se volt. Ma már hihetetlennek tűnik az a kijelentése, hogy aki fél a szabad sajtótól, az a demokráciától fél, meg hogy nem lehet demokráciát építeni egyszólamú nyilvánosságban (1996). Szóval nagy átalakuláson ment keresztül miniszterelnökként, a mai gyakorlata pont az ellenkezője annak, amit ellenzékben képviselt. Viszont: azt nem lehet tőle elvenni, szemben sok-sok politikustársával, hogy a nyilvánosságot mindig is kiemelten fontosnak tartotta, olyannyira, hogy az ország vezetőjeként birtokolni is akarta és akarja. És ezt kell látnunk abban is, ha – újításként – elkísérteti magát e nyilvánosság képviselőivel. A bökkenő legfeljebb az, hogy ezek az „utaskísérők” valójában mind az ő követői, eszükbe sincs az őrkutya szerepét ellátni, ellenkezőleg: az ellenzék őrkutyái akarnak lenni, és ennek megfelelően csaholnak.
És igen, most erről az „újításról” akartam írni. Azért teszem idézőjelbe az újítást, mert a pártállam idején, a központi sajtóirányítás korszakában már szokás volt néhány kiemelt újságíró és újság emberét elvinni a nagy ember útjára, hogy a beszámolók úgy hangozzanak el, olyan írások szülessenek, amelyeket a központ megrendel. Most is ez van, igaz tizenöt év késéssel: Orbán, vagy emberei csak most fedezték fel, érezték meg e módszer ízét: nem szabad „idegenekre” bízni egy-egy miniszterelnöki lépés, tárgyalás interpretációját, jobb ha a mondanivalót – újra – egy központból irányítják. Ez történt pár hete Orbán washingtoni útja, és ez a mostani brüsszeli útja esetében. A kiszállított csapatnak egy feladata van: beszámolni Orbán sikereiről, nagyságáról, korszakos személyiségéről. És ők ezt híven megteszik, egy kottából játszanak, még ha különböző hangszereken is . Sőt: a különböző hangszerek fontosak modern világ! - videóinterjúk, riportok, képes beszámolók influenszer-jelentések. Mind-mind látszólag különböznek, de valójában ugyanarról szólnak. Orbán zsenialitásáról, Magyar alkalmatlanságáról. De azért mi meg örüljünk: mégiscsak a miniszterelnök fontosnak tartja a munkánkat. Már ha úgy muzsikálunk, ahogy ő vezényel...