Szia, mentő! Itt Magyarország. Akinek életünket, nyelvünket köszönhetjük, ott fekszik betegen az ágyon. A szülőnk, a szülőhazánk. Még él, de levegőért kapkod.
Ez most nem a négyéves kisfiú és a mentős szívmelengető története, ami bejárta az országot. Az heppienddel végződött. A miénk nem biztos. Mert a vonal másik végén is mi vagyunk. Mi vagyunk azok, akik nagy bajt látunk, és mi vagyunk azok is, akik segíteni tudnak. Miénk a panasz, és miénk a felelősség.
Rajtunk múlik minden. Hogy képesek vagyunk-e időben meglátni a veszélyt, és világosan megfogalmazni azt. Hogy képesek vagyunk-e gyorsan lépni, mozgósítani társainkat, és visszafordítani a bajt, amíg még lehet.
Mert a baj most nem a lassan megszokott mértékű. Hogy mit művel ez a rendszer az ország szellemi, gazdasági, erkölcsi állapotával, azt eddig is láttuk. Igaz, ahogy most ránk ömlenek a gyermekvédelmi botrány újabb és újabb taszító részletei, az eddiginél csupaszabban áll előttünk a nagy hazugság a kormány gyermekbarátságáról. Amit csak az új ellenség kijelölése, a pedofilokkal gonoszul összemosott melegek meggyűlöltetése kedvéért tűzött a zászlajára.
Még magunkhoz sem térhettünk, jött az újabb lelepleződés. Ez a kormány sok éve azt sugallja: szemben az őt kritizálókkal, ő aztán a feje búbjától a talpáig „nemzeti”. Csakis ő egyedül az. Jó, kicsit (sokat) lop, kicsit (nagyon) lezülleszti az állami szolgáltatásokat és a gazdaságot, de nemzeti külpolitikát folytat! Megvéd minket és szuverenitásunkat mindenáron. Ilyen hatalmas teljesítményért igazán megérdemlik Hatvanpusztát, a lezsírozott közbeszerzési pályázatokat, kaszinót-autópálya-koncessziót-földet-kastélyt-szállodát-trafikot (kinek-kinek hasznos szolgálatai mértékében). Hát ennyi csak jár nekik, cserébe a nemzet biztonságáért és jövőjéért, kár elirigyelni tőlük!
És most egymás után pukkadnak a „nemzeti külpolitika” lufijai, sározódnak, rongyolódnak nem az igazi, hanem az elfideszesített nemzeti lobogók.
Egy jó nagy lyukat már hónapokkal ezelőtt az ütötte rajtuk, hogy Orbán megtámogatta a durván magyarellenes, de szélsőjobboldali szövetségesnek remélt romániai elnökjelöltet. Ha az megtaposta a katonatemető magyar sírjait, hát társaként legalább egy fél csizmasarokkal rájuk lépett a magyar miniszterelnök is.
Szerencsére a jelölt nem nyert, az eset elfelejtődött. Azaz elfelejtődött volna, ha nem jön az orosz rakétatámadás Munkács vára ellen. Amelyben a magyar kormány ismét nem talált kivetnivalót. Az a kormány, amelyik minden focisérelemért (egy német csapattól elküldik a magyar edzőt, a határon feltartóztatják a magyar szurkolók vonatát) becitáltat egy-egy nagykövetet.
A legnagyobb lyuk a határon túli magyar kisebbségeknek oly elkötelezett „nemzeti” kormányimázson most esett, amikor kussolnak a Benes-törvények szlovákiai megerősítése, a börtönnel való fenyegetőzés idején. Hja, ha Fico vagy Putyin fenyeget, az jó fenyegetés. Ahogy Ablonczy Bálint fogalmaz: „a Nagy Szuverenista Összeborulás busza alá lökik a külhoni magyarokat”. Szíjjártó után Orbán folytatta a kertelést a Benes-dekrétumok ügyében: „Tisztázó megbeszéléseket folytatunk, hogy miről szól ez a terv.” (Ne vicceljen. Nem olvasta? A Benes-dekrétumokat sem?) Amikor rákérdeznek, mikor, azt feleli: nem tudja, most „tele a naptárunk”.
Ha az unió kifogásol valamit, nem az országon, hanem a magukat a nemzettel azonosító kormány politikáján, az viszont a szuverenitás elleni orvtámadás, amelyet azonnal meg kell torolni.
Amikor Lázár leszlovákozta a szlovákiai magyarként évtizede ide települt ellenzéki képviselőjelöltet, az már csak hab volt a tortán. A bocsánatkérés nehezen fogja elfeledtetni.
Amúgy Orbán naptárja tényleg tele van. Hatalmas erőfeszítéssel, sok találkozóval épp most teszi tönkre az ország jövőjét és függetlenségét. De ez most olyan kulisszák előtt, olyan reflektorfényben történik, hogy többé nem lehet félrenézni. Megjelent Trumpék új nemzetbiztonsági stratégiája, a világ újrafelosztásának szándéknyilatkozata. A Népszavában többször, legutóbb részletesen Csáki György elemzésében olvashattunk erről. A hvg így foglalja össze: „Amerika beadta a válópert”. Mármint Európától. Már nem tekinti szövetségesének, inkább gazdasági versenytársnak. Ami addig erős, amíg egységes – jobb hát szétzilálni. Trump és Putyin unióellenes érdekei ebben egybeesnek. Alakulnak a nagyhatalmak között felosztott világ új határai: Európa, de leginkább Közép- és Kelet-Európa az orosz érdekzónához tartozik, Amerika máshol érvényesíti dominanciáját.
A vak is látja, ez a felosztás a kis és közepes országok számára a legveszélyesebb: őket össze-vissza dobálhatják, csatlóssá tehetik, szuverenitásuk maradékától is megfoszthatják. Leginkább a magyar kormányfőnek kellene küzdenie ellene. De nem. Ő felcsatlakozik Trumphoz és Putyinhoz, a nagy újrafelosztókhoz, buzgó kisinasként segít szétverni Európát. Legutóbb odáig ment, hogy közölte: „nem világos, ki támadott meg kit” Ukrajna orosz lerohanása során.
Az viszont nagyon is világos, itthon ki támad kit. Saját miniszterelnökünk a saját függetlenségünket.
Szia, mentő! Vészhelyzet van.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.