Családom egyik fiatal tagja pár hónapja középfokú angol nyelvvizsgát tett Magyarországon. Hallani még most is a hangos, kitartó tapsot a messziből, amikor ez a 15 éves kis fiatal hölgy elhatározta, ezt megcsinálja. Mindig meghökkenek, hogy mennyire tudatos emberek is vannak, jómagam 27 évesen riadtam, hogy nem tudom befejezni a diplomámat a nyelvvizsgák hiányában és jóllehet belekezdtem oroszba, latinba, németbe, angolba és franciába, de gyakorlatilag egy szót sem tudtam kinyögni egyikből sem. Hihetetlenül frusztrált voltam!
Az egyetemen hívott Szani barátom az albiból.
– Helló, Valér, van egy jó meg egy rossz hírem baszkikám, melyikkel kezdjem?!
– ...Ööö, a jóval...
– A latin záróvizsgán a 160 emberből csak egy bukott!
– És?
– Az vagy te!
– Elmégy te a...!
Itt letette a telefont. Hisztérikus röhögése sokáig a fülemben csengett, én pedig azonnal hozzákezdtem kidolgozni a B tervet, miközben hangosan anyukáztam.
Unokahúgom reggel vidáman kelt, még mi is hívtuk este, bátorítottuk, mint nyelvtanárok, a feleségemmel tanácsokat adtunk neki, taktikai ötleteket. Mikor megérkezett a nyelvvizsga-központba, az ajtóban álló, szigorú tekintetű, a vázában már hervadásnak indult gerbera küllemű hölgy dühösen szegezte rá a tekintetét.
– Érvényes személyit szeretnék!
A kis filigrán unokahúg meghökkenve nézett a nőre.
– Apukámmal megnéztük a vizsgaszabályzatot és azt láttuk, hogy az érvényes útlevél is megfelelő.
– Engem nem érdekel a leírás, nekem egy érvényes személyi kell!
– Ne tessék haragudni, lejárt, de benne van a vizsga szabá...
– Engem nem érdekel, ide be nem mégy, amíg a kezemben nincs egy érvényes személyi!
Szó szót követett, valami öt perces heves vita után, ami egy termetes perszóna és egy 35 kilós, de temperamentumos 15 éves között lezajlott, kegyesen beengedték a lányt úgy, hogy már mindenki őket nézte és több tanár is köréjük gyűlt. Most képzeljük el a jelenetet. Ha esetleg egy nem olyan stabil tudású, vagy szorongó gyerekkel történik ez, egész biztos lefagy és bukja a vizsgát. Unokahúgom, 100 százalékkal megcsinálta a szóbelit, de tényleg azért, mert valahogy olyan okos, talpraesett és korai kisgyermek korától, angol nyelvű meséket néző lányka, ami megteremtette ezt a lehetőséget. Napokig azon gondolkodtunk, hogy ez itt, Skóciában teljesen elképzelhetetlen, hogy egy gyerekkel személyeskedjen egy tanár ilyen szituációban.
Ilyenkor tudom, mit keresek Nyugaton, ilyenkor rémlik fel, miért keverek betont, két diplomával, mert az én gyerekeimmel nem fognak hervadt gerberák szórakozni!
Nem is tudom elképzelni azt a lelkiállapotot, hogy egy tanár ilyenkor, egy ilyen csinos kis leánykát nem bátorít, nem igyekszik pár kedves vagy vicces szóval átsegíteni a vizsgadrukkon. Magyarországon szerintem nagyon kevesen mennek el ilyen fiatalon nyelvvizsgázni… Őszintén, megdermedtem ettől a sztoritól.
Az elmúlt hetek, hónapok, hírekben keringő információit szájrágva nézem. Próbálom elképzelni, hogyan juthat el valaki oda, hogy rábízott fiatalokat kiárusítson, szexuálisan használjon, verjen, lehúzzon, megalázzon? Tanár voltam 12 évig és 21 évig diák, különböző intézményekben. Mind a két oldal, minden lehetséges szélsőségesen változatos sztorijait megnéztem. Kaptam körmöst, láttam jobb egyenest tanártól diáktársam felé, amitől a haverom bukfencet vetve repült el. Láttam megalázást, személyeskedést, buktatást. Megszégyenítettek engem is, pironkodva álltam.
Mikor angolból a hármat hibásan „free” szóval írtam le, és kacagott az osztály, hideg verejtékben fürödtem és elhatároztam, többet nem megyek iskolába.
Egy osztálytársam, kis cigány lány, hét évesen az élettelen táblázatba írta be az egér szót, osztályfőnököm kivitte a táblához és ott lehetett őt kiröhögni, többször is felolvasta a megoldást. Emlékszem a kis roma lány, a cipőjét nézte. Ma is elfog a viszolygás, ha eszembe jut.
Gimnáziumban a matektanárom az osztály előtt jelentette be a bukásom, és írta le a személyiségem. Játszottam a vagányt, de belül sikítottam a félelemtől, tudtam, nem fogok átmenni a pótvizsgán, hetedikben elvesztettem a fonalat, barátom írta meg a dogáimat, kakaós csiga fejében. Diszkalkuliás vagyok, de ekkor erre még nem volt fogalom.
Egyetemen az első osztály előtti vizsgatanításomon franciából nem szerepeltem jól. Valami nyelvtani dolgot kellett volna bemutatni, példákkal, de még életemben nem csináltam ilyet. Gondoltam, majd megy a 10. alkalommal, nem gond ha felsülök elsőre. A tanárom az egész évfolyam előtt azt mondta, szerinte mindenkinek üdvösebb lenne, ha más munka után néznék. Mondta ezt azután, hogy nyelvvizsga hiányában, végső elkeseredésemben, kiutaztam blattra Párizsba és Brüsszelbe, másfél év alatt megtanultam franciául, de elég pöpecül, és így tértem haza. Nekem ez volt a waterlooi csatám, nekem ez volt a Himalája megmászása, személyes heroikus győzelmem. A nyelvvizsga után poénból iratkoztam be francia szakra. Így találkoztunk mi. Mit látott ő ebből a hatalmas küzdelemből? Semmit. Ennyire hitelesítették, hogy belerúgjon másokba, egy fekete cipő volt, egyetemi fizetéssel.
Később a csoporttársaim elmondták, nagyon féltettek, mert azt hitték, ráborítom az asztalt a tanárnőre.
Láttam tanárt, akinek a diák barátnője zokogott a folyosón, láttam szívatást, láttam, mikor az átkosban az igazgató felhívta irodájába az osztálytársam, annak okán, hogy aranyműves akart lenni, de azt mondták neki, ez imperialista szar, ilyet nem lehet választani. Később láttam a megkeseredett asszonyt, aki az aranyműves volt osztálytársam kiállításán, 25 évvel később, az ingyen sütit szedegette a tányérra.
Hallottam a némberről, osztályfőnökről, aki nem fogott kezet bizonyítványosztáskor az amúgy magyar bajnokságban játszó, profi, 15 éves rokonommal, mondván, aki matekból kettes, az neki nem ember. Fussunk neki megint, 15 évesen, profi sportoló, példás diák, tündéri személyiség, de matekból kettes, csak abból. Hetekig reszketett a lány. űú
A tanár, akinek bekészítik a bort az asztal alá, mert dolgozat lesz, és így mindenki kettesről indul. Egy barátom fia mesélte ezt 2 éve. Mikor rákérdeztem, hogy nem tartja-e ezt tragédiának, lesütötte a szemét és bevallotta, hogy de, de mindenki más röhög a piáson.
Ott volt a tanár, aki évekig direkt mindig hibásan mondta ki a tanuló nevét. Egy másik tanár, aki nem tudta megjegyezni, hogy az osztálytársam meghalt autóbalesetben és még fél év múlva is azt üvöltözte, hogy „Gecse bazdmeg miért nem jársz órára te!?” Volt olyan osztálytársam, aki már elsírta magát miatta. A tanár, aki osztálykiránduláson, félreérthetetlen jelzéseket küldött a 17 éves osztálytársnőimnek. A tanár aki felnyomta a diáktársam a falra, és akkorát adott neki a nagy hírű egyházi gimiben, hogy megsüketült egy életre, a fél fülére. A tanár, aki olyan részegen jött órára, hogy az asztalon aludt, és a tanár, aki rettegett angol dolgozatot íratott, de mikor angol delegáció járt nálunk, valaki látta kifutni a suliból, gondolom azért, mert nem találta a szavakat és nem kockáztathatott.
Tak tak tak... Zubognak a sztorik az agyamból, nem is gondolkodom rajtuk, százával vannak a memóriakártyában.
Szerintem azért csattant ekkorát ez a botrány, a Szőlő utcával, de most már egy intézményhálózattal, mert mindenki érintett. Itt nem egy gazemberről és tettestársairól van szó, itt egy beteg rendszerről, százezrekről, megnyomorított lelkekről, rólunk. Mindenki fogcsikorgatva látja maga előtt a saját poklát és ezért szól ekkorát ez a karikás ostor. Orbán arról beszélt, hogy apja rúgta, mikor engedetlen volt. Miért csodálkozunk, hogy abuzív lett? Egy országban, ahol az oktatási rendszer a büntetésre és betörésre épül, miért csodálkozunk, hogy ennyi büntetőfékezés, agresszió, verbális bántás, boldogtalanság veszi körül a mindennapokat?! Ugyanezt használták Kanadában az őslakosság kultúrájának eltörlésére, és ez a poroszosnak hívott rend nevelte ki az SS hadosztályokat. Ez a rend írja elő a honvédelmi oktatást az oroszoknál, de látom, már nálunk is tananyag lett! Fasza!
Eltelt az iskola, tanár lettem. Boldog voltam, hogy most már kikerültem a satuból és szabad vagyok, mától én leszek a rend az osztályban és nálam nem lesz bántás.
Egy iskolai versenyre mentünk, Eger volt a téma. Egy belvárosi gimnázium adott helyet a versenynek. Az egyik, kicsit mackós diákunk is ott nézelődött, és egy tesztet töltött ki a többiekkel. A rendező gimi tanára odaperdült hozzá, mert látta hova ikszelt és a fülébe kiabált:
– Te, te szerencsétlen, hát nem tudod, hogy Gárdonyi amúgy nem Egerben született???
És én ott álltam, döbbenten néztünk össze ezzel a diákkal, akit megint nem tudtam megvédeni. A kolléga, kigombolt öltönyben, büszkén nézett szét, kis kopaszodó fején, a keresztbe fésült hajszálak stabilan feküdtek, pocakja izgett-mozgott és arcára pírt vont a tudás mágiája.
Azt hallottam, ennek a volt diákomnak 2 számítástechnikai cége van.
Egy volt roma diákunkra sok panasz érkezett. Tiszteletlen volt, nem figyelt. Kicsit leültem vele beszélgetni, s jóban lettünk pár hét alatt. Kiderült, nevelőapja kirakta otthonról, állami gondozásba került, a felnémeti SZETA otthonból járt be ez a csintalan tekintetű, 13 éves fiatalember.
Riadt volt, félt, össze volt zavarodva, kamasz volt, s mint kiderült, rossz volt a szeme, amit egy év alatt senki nem vett észre. Ugyanis senkinek nem volt öt perce rá, hogy leüljön vele. Mentek a félreérthetetlen jelek, hogy mi a probléma gyökere, ugye, India, meg nem ma barnult le, tesa.
Mikor végre bementünk a belvárosba, hogy vegyek neki egy szemüveget, az eladó lebiggyesztett szájjal nézett minket.
– A legolcsóbbak ott a fal mellett vannak!
Kálmán, a roma fiatalember, vérvörös arccal nézte a földet én pedig számoltam százig, hogy nehogy közbotrányt okozzak.
Mitől kéne Kálmánnak nem ütni?
Mitől kéne Kálmánnak jól viselkednie?
Mitől, kezit csókolom…?
Mikor rájöttem, hogy a gyerekeim mennek a suliba lassan, akkor döntöttem el, kerül amibe kerül, ők nem mennek be ebbe a gladiátorképzőbe. Megbeszéltük a feleségemmel, felmondtam a középsuliban, ahol oktattam, és beiratkoztam teherautóvezetői tanfolyamra.
Hónapokig teszteket oldottam meg, éjjel és nappal. Három nagy kérdéskör volt, műszaki, egészségügyi és vezetéstechnika. Mivel hamar átláttam, teljesen hülye vagyok ehhez, elhatároztam, online bemagolom az összes kérdést a válaszokkal. Jön a kérdés, aláfutásgátló. Funkciója, balesetvédelem, aláfutást akadályoz meg, B válasz, pipa. És ezt így csináltam több ezer kérdéssel. Hihetetlen nehéz volt, de a harmadik hónap végére már minden a fejemben volt. Nem tudásként, hanem bemagolt adatként. Nem bukhattam, ki volt adva, az adott év, október 1-jén indulok Skóciába, új életet kezdeni. Egy bukás sem fért bele, minden vizsgát, elméletet és gyakorlatot elsőre kellett abszolválni.
A teszt reggelén gyomorgörccsel keltem. Öltöztem, busz, vizsgaközpont, vagy száz ember tolongott egy belvárosi palotánál, amit az a család építtetett, akik a Különös házasság című regény főszereplői voltak. Sorban állás, ajtó, íróasztal, nő néz fel.
– Neve?
– Fekete Valér
– Címe?
– Sólyom utca 49.
Nagy levegőt vett az egri Atlasz, aki a világot tartotta, a világ úthálózatát a hátán, és rám nézett.
– Intelligens ember tudja, a teljes címet adja meg, településsel...
Kihagyott a levegőm, éreztem, hogy megszédülök.
– Tessék?
– Mondom intelligens ember, korrekt címet ad meg, városnév, irányítószám!
– Gondolom kitalálhatta, hogy egri cím, lévén Egerben vagyunk...
A nő olyan rosszindulatúan nézett rám, hogy kezdtem elveszíteni a fejem. Kétségbeesve próbáltam levegőt venni és fókuszálni a célra, ami miatt ott voltam, ami miatt nem bukhattam, ami miatt nagyon tudatosnak kellett volna lennem. Vettem egy levegőt, hozzátettem, hogy Eger, 3300.
A nő elégedetten elmosolyodott, hogy ő nyert, megalázhatott, intett, melyik géphez üljek le.
Mikor mindenki leült a nagy vizsgaterembe, a nő, a diákéletem alatt megismert, affektáló hangján, felolvasta a szabályzatot, intett, felhívott, kioktatott és adminisztrációs irányelveket ismertetett.
Én csak a képernyőt néztem, már semmit nem hallottam, vártam a startpisztoly hangját.
Közölte, majdnem négy óránk van a három tesztre. Most!
Egyes kérdés, 1 másodperc, B, kettes kérdés, 1 másodperc, C, harmadik kérdés 2 másodperc D, negyedik kérdés, 1 másodperc, A, s így ment ez.
Azt hiszem, kevesebb mint 45 perc alatt kész voltam a 3 kérdéskörrel, felpattantam.
– Hova, hova?
– Kész vagyok.
– Mind a hármat be kell fejezni, itt nem lesz pisilni járás, meg hasonlók!
Nem hittem el, amit hallok.
– Mind a három kész.
Ott álltam, 43 évesen, és néztem a gúnyosan elhúzott ajkait, amit már régen nem csókolt férfi, a nagy tohonya test hátradőlt a széken, az üdítőjét előre tolta, intett, hogy fáradjak oda. Gúnyosan vigyorgott.
– Na majd meglátjuk, mire ment, ugye...
Ült, én álltam, nézte a monitort. Érdekes metamorfózison ment át a nő. A gúnyos mosoly eltűnt, zavart láttam, majd döbbenetet. Köhintett, félre nézett.
– Nos?
– Az első 100%, a második, 90, harmadik, 87%
– Akkor megvagyunk, ugyebár?
Valamit iktatott, nem nézett rám, láttam, kicsit lilás színt kapott az amúgy is magas vérnyomásról árulkodó arca, az erek megteltek vérrel, löttyedt tasakjai a szeme alatt megrándultak.
Amikor köszönés nélkül kisétáltam, éreztem, nem csak ő néz, de az egész terem.
Ott értettem meg, hogy a szabadsághoz az egyik legfontosabb kellék a függetlenség (anyagi és tudásbeli), mert akkor, ha a kápók millióit felülről nézzük, nem tudnak a bokánkba kapni, jó esetben.
Nézem a híreket, ezekre a szegény gyerekekre gondolok. Demokráciát hazudunk, népfelséget. Ezeknek a fiataloknak, sem tudása, sem hatalmuk nincs, sem pénzük. Árva prédák a hómezőkön, vicsorgó farkasok hordái keringenek körülöttük.
Érdekes, hogy sok préda, alkalomszerűen, farkassá válik, s néha bizonyos farkasok prédává. Fene sem érti a rendszert, tovább kell néznem, hogy valami törvényszerűséget ki tudjak olvasni a jelekből? Mitől lesz valaki ragadozó, s mitől áldozat? Kell lenni valami algoritmusnak erre is. Csak elég ideig kell nézni.
Attól félek azonban, ha sokáig nézem, esetleg elkaphatom ezt a betegséget, hogy nekem is be kell lépnem ebbe a körjátékba. Hogy szerepet kapok benne. Pedig olyan jó felülről nézni ezt már. Egyszerűen nem kockáztathatok!
