Ha egyszer túl leszünk végre ezen az egészen, leginkább azt lesz nehéz megemészteni, hogy egy teljes ország asszisztált ennyi éven át a gyengék, a gyámoltalanok földbe taposásához.
Hogy eltelt majdnem két évtized, és egyszer sem rugdaltuk össze valamelyik stadion fűtött gyepét, hogy ember, erre van pénz, az alkotmányba meg bele lett írva, hogy az állam nem felelős a rászorulók gondozásáért? Fintorogva néztük a budai Várban épülő kolosszális giccsmauzóleumot, de csak egymástól kérdezgettük, hogy ez itt minek, amíg egyetlen beteg is van, aki a zsírra szállt port kénytelen bámulni a kórterem sarkában.
Pedig közben a szemünk láttára szorította ki a fél országot a magyarságból a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Az ellenzéket, mert az igazság azé, akinek kétharmada van. A civil aktivistákat, mert szervezkedésre itt semmi szükség. A szegényeket, mert miért nem gazdagodtak meg. A melegeket, mert pont ők miért akarnak gyereket. A transzneműeket, akiket egyszerűen kiírtak a valóságból, és gonosz kéjjel tettek róla, hogy megaláztatásuk az utolsó kishivatalban is teljes legyen.
Betiltották a hajléktalanságot, ahelyett, hogy az utcán élőknek építettek volna otthont, nem pedig azoknak, akiknek már úgyis van. Gumibottal gyógyítják a drogosokat, aljas propagandával uszítanak a menekülők ellen. Kíméletlenül elbántak a rokkantakkal, a speciális nevelési igényű gyerekekkel és a kegyes halálban reménykedő szenvedőkkel.
Semmit, de semmit nem tettek tizenöt év alatt azért, hogy méltón lehessen itt megöregedni. Az idősellátás egy szándékosan fenntartott káosz, a rendszer egyetlen célja, hogy minél kevesebbet kelljen az idősek emberi körülményeire költeni. Hiszen nincs az a pénz, amit az aggkori nyavalyáktól sújtottak, a demensek, az ágyból felkelni alig tudók fel ne élnének; nem kell hát annyi gyógyszer, pelenka, nem kell segítőhálózat, otthoni ellátás és idősotthon. Haljanak meg szép csendben, lehetőleg még azalatt, amíg a család reményt vesztve tévelyeg a rendszertelenség útvesztőjében.
Annál önleleplezőbb kampányfogás tehát nem létezhet, mint amivel a Fidesz most a Tisza Pártot rágalmazza. Adófizetéssel, adóemeléssel fenyegetik a nevükben a polgárokat, s láthatóan egy pillanatra sem jut eszükbe, hogy a normális állami működést festik ördögként a választók falára.
Mert ami most van, az az állampolgárokat infantilizáló berendezkedés: ha biztos egzisztenciád van, fegyelmezetten megházasodsz és kellő számú gyereket szülsz, akkor megjutalmaz az állam, nem kell adót fizetned. Az adó persze ott van minden fogyasztáson, ha felveszed a pénzed a bankból, ha telefonálsz vagy benzint tankolsz, sőt a félbarna kenyérnek és a kannás bornak is 27 százalék az áfája.
De erre most ne figyelj. A jutifalat a miniszterelnöktől jön: ha a megfelelő célcsoportba tartozol, akkor a választások előtt elengedi, sőt ütemesen visszaadja a már befizetett adódat.
A fenyegető rém a NER olvasatában az adófizetés. A polgári demokráciáknak az a bevett szokása, hogy akinek jövedelme van, az méltányos összegű jövedelemadót is fizet, hiszen tisztában van vele, hogy az állam csak úgy tudja ellátni a kötelező feladatait, ha van elég pénz a költségvetésben. A költésre, azaz a kormányzásra vállalkozó politikai erők pedig úgynevezett választási programokban mutatják be, hogy mire tervezik fordítani azokat a forintokat, amelyekért a polgárok dolgoztak meg.
Az is egy mondás, hogy semmirevaló, csiricsáré betonpalotákra a budai Várban vagy fűtött gyepre több tucat stadionban, ahol sikertelenségükhöz képest pláne túlfizetett focisták szaladgálnak. De lehet azt is mondani, hogy az emberekre költünk. Hogy ne haljanak meg amúgy kezelhető betegségekben, hogy ne kelljen kimenekíteniük a gyereküket az állami oktatásból, hogy a megtévedteket ne veréssel javítsák, és aki megöregszik és megbetegszik, az legalább biztonságban, gondoskodásban élhesse le a penzuma maradékát.
Jövőre, ha minden a tervek szerint alakul, betöltöm a hatvanat. Az életem egynegyedét már elvitte a NER. Ami hátravan, azt most már szeretném állampolgárként letudni.