Sötétség

Az utolsó gyertya lángja is fellobbant az adventi koszorúkon, a hit, remény, öröm és a szeretet fénye együtt világít, elérkezett Jézus eljövetele.

Az első adventi koszorút Johann Heinrich von Wichern evangélikus lelkész készítette. Bűnt is elkövető munkásgyerekek között szolgált hitoktatóként, és ő segíteni akart rajtuk. 1833-ban megalapította a Vadócházat. A hamburgi nyomornegyedekből származó árva és elhanyagolt gyerekeket gondozták itt, a nevelési elv a bizalom, a megbocsátás és a közösségépítés volt. A lelkész meg akarta mutatni a gyerekeknek, hogy az egyre sötétebb és hidegebb karácsonyváró időszak egyben a fény felé vezető út, 1838-ban huszonhárom gyertyát helyezett el az orgona körül, egy évvel később huszonnégyet, egy régi hintó fakerekére.

Ugorjunk az időben csaknem 200 évet Magyarországra. Ma is vannak rossz szociális és higiéniai körülmények között élő gyerekek, akik bűnt követnek el. És van Vadócház is, csak javítóintézetnek hívják, de nincs ott lelkész, aki segíteni akar rajtuk. A nevelési elv a büntetés, a megalázás, meggyalázás, az elszigetelés. A fényből haladunk a sötétségbe. A gyerekek bántalmazása, megerőszakolása napi rutin lett. A rendszer rutinja. A kormány követőinek szolgalelkű, kételyektől mentes támogatásával a kereszténység, a Jóisten és Jézus nevében. Férfi férfit nem szerethet, az nekik bűn. Nő nővel nem élhet, az nekik gyalázat. De férfi és nő gyereket meggyalázhat. Az nekik a rend. A hatalom eszköze lett a gyerek, az érdek nyuszimotorokat hoz, a közöny gyalázatot. Szörnyetegek, bűnözök játszótere lett a gyermekvédelem, ahol a tisztességesek elvesznek, a lojálisak mennybe mennek. Együtt, egymásért a segítségre szoruló gyerekek létezését is megtorolják, a csillagokat lehazudják az égről.

Látszólag a bicskei üggyel indult a botrány, a kegyelmi döntés gyújtotta meg a világosság lángját. Addig nem nagyon lépte át a közvélemény ingerküszöbét a gyermekvédelemben élők sorsa. A kormány kikiáltotta magát családbarátnak, ideológiát gyártott a jómódúak támogatásához, és onnantól kezdve a szegénységben élő szülők, a krízishelyzetben lévő anyák, éhező, fázó gyerekeik bűnbakok. Aki nem dolgozik, ne is egyék. Akit nem szerető család nevel, az annyit is ér. Sokan hitték, az intézetis gyerekeknek jó, otthon száraz kiflicsücsköt rágcsáltak, az állami otthonokban már pufók arccal kergetik a lepkéket. Ennek az álságos álomvilágnak lett vége a bicskei botránnyal, amivel orbánisztán nagy hirtelen nem is tudott mit kezdeni. Szokatlan, idegen helyzet volt, hogy nem uralja a szóbeszédet. Kapkodva megnevezett két bűnöst, és bevezetett a rendszerhez és a valódi szakemberekhez méltatlan, bántó, a hazai és nemzetközi jogokat átlépő intézkedéseket. Az igazságot legelszántabban keresők kiabáltak: nagy a baj, de van megoldás, hallgassák meg őket. Hiába. Orbánisztán mohó gőggel égette rájuk, hogy hazudnak, Brüsszel bérencei, külföldről fizetik őket. A valódi szakembereket kontárok kergették el.

Aztán elemi erővel tört ki az újabb botrány, a Szőlő utcai gyalázat. Ekkor a csillagokat már nem lehetett lehazudni, azok már nem voltak az égen. Maradt a teljes tejútrendszer. Nincs kiskorú áldozat – hangzott el két imádság között a minden kétséget kizáró kormányzati állítás. Aztán kiderült, hogy de, bizony van. A gyerekeknek a mindennapos meggyalázáshoz nemcsak szobára kellett menniük a kormány teljes bizalmát élvező intézményvezetővel, hanem öltönyös férfiak is besétáltak a szigorúan zárt épületbe.

A brutalitás olyan természetes elvárás volt, mint kormánytagnak a templomba járás. Videók kerültek ki arról, hogyan verik, tapossák alázzák a gyerekeket, akikre a bűn billogját égették rá. A Szőlő utcában vezetők azóta jönnek mennek, az embertelen viselkedés munkaköri követelmény. Ezeknek a gyerekeknek ez jár. Az, ami ma a gyermekvédelem, mintája a teljes NER-nek. Aki árnyékot vet a vezetőre, pusztuljon. Magyarországon a hit, remény, öröm és a szeretet fénye kihunyt. A Jóisten kegyelmezzen azoknak, akik ezt tették, mert „Ez a nép csak a szájával tisztel engem, de szíve távol van tőlem”.