Kicsiny templomot képzelt, jámbor híveket, takaros parókiát gyümölcsössel. Börtön és üldöztetés jutott helyette, de nem tört meg. Úgy mondta: „A valóság keresztülhúzta ezeket az álmokat, de semmit sem sajnálok, mert a nehézségek is hasznomra váltak. Ha annak idején tudom, mi vár rám, talán megtántorodtam volna, de Isten kegyes hozzánk, és nem engedi látni a jövőt. Ma, mindent összevetve, örülök, hogy így alakult az életem, és mindig választanom kellett, melyik oldalra állok.”
Anton Srholec (1929–2016), a szlovák hitvalló Szakolcán született, hétgyermekes családban. Papnak készült, ám mielőtt felszentelték volna, a csehszlovákiai sztálinista fordulatkor a szalézi rendet betiltották, a teológiát bezárták. Társaival külföldre akart szökni, úszva vágtak neki a megáradt Morva folyónak. Elfogták, tiltott határátlépés kísérletéért ítélték el 1951-ben. Kilenc évet húzott le Jáchymov uránbányájában, a csehországi Recsken. Kényszermunka közben kezdte misszióját: segített a rászorulókon. Akin, ahogyan csak tudott.
„Ott, a rabságban váltam szabaddá, és ezt a nehezen megszerzett belső szabadságot aztán soha nem engedtem elvenni” – mondta a pozsonyi Új Szónak 2013 karácsonyán (ezt az interjút idézzük). Szabadult, és az ostravai acélműben robotolt, míg végre kiengedték Rómába. „Romantikus, ájtatos és régimódi katolikusként mentem oda, akinek a feljebbvalói mondták meg, miről mit gondoljon. Ott pedig a többiektől megtanultam gondolkozni, érvelni, vitatkozni. Rájöttem, hogy az igazi erős hit tudáson és meggyőződésen alapszik, ahhoz pedig kérdezni is lehet, sőt kell.”
Maga VI. Pál pápa szentelte pappá 1970-ben. Megdöbbentek a Vatikánban, amikor kérte, hadd mehessen haza, mert ott van dolga: vigasz kell az embereknek a prágai tavasz eltiprása után. Eleinte csak sekrestyés lehetett Pozsony-Újvárosban. Később, már papként is reverenda nélkül járt, az utca lett a szószéke. Népszerűsége zavarta az állambiztonságot és a kollaboráns klérust. Áthelyezték kisebb templomokba, Pernekre, Nyitraújlakra, Magyarfaluba.
Figyelték és zaklatták, besúgókat küldtek rá, egyszer verőembereket is. Végül eltiltották, amiért engedély nélkül beszélt fiataloknak a szabad ég alatt, holdvilágnál (1985). A bársonyos forradalom alatt a demokráciáért tüntetett. „Meggyőződésem, hogy az egyházi hierarchia nagy része abban reménykedett, minden marad a régiben, mert azt már megtanulták, kiismerték, jól is érezték magukat benne.”
És mihez kezdett a hirtelen szabadsággal? Hajléktalanszállót nyitott a szlovák fővárosban. Beköltözött maga is a kitaszítottak közé.
Példájával hirdette, amiben hitt: szerény körülmények között könnyebb jól élni, mint gazdagon.
„Olyan ez, mint egy furcsa szerzetesrend, nagy szimbólumok és hangzatos beszédek nélkül, mert a legfontosabb az egymáshoz való alkalmazkodás és a másik tiszteletben tartása. Ez Krisztus tanításának a lényege, és én örülök, hogy megértettem.”
Nyolcvanhat évesen hagyta itt a földi siralomvölgyet. Pozsonyi emlékművén angyalszárnyon emelkedik a magasba Anton atya.
