Advent van, újra, mint minden évben. Az advent a keresztény egyházban egy bűnbánati és készületi időszak, amely a karácsonyi ünnepre való felkészülés jegyében telik – olvasom.
Választási kampány van – ha hivatalosan még nem kezdődött is el –, mint minden negyedik évben. A választási kampány keresztény hazánkban (is) egy bűnelkövetési és készületi időszak, amely a parlamenti választásokra való felkészülés jegyében telik – tapasztalom.
Közben egyre hangosabban hallható, szinte kitapintható az a közéleti morajlás, melyet a jelenlegi közállapotok és a közbeszéd elfajulása miatt érzett növekedő közfelháborodás gerjeszt. Szinte mindenki elégedetlen, sőt frusztrált; az is, akit nem hagynak békén, az is, aki békétlenséget szít, és az is, akit zavar a „békeharc”, amelyet olyanok vívnak, akik meg azért háborognak, mert mások háborognak, vagy éppenséggel nem háborognak – még.
Egyszóval, az amúgy sosem szélcsendes Kárpát-medencében igazi, tartós vihar dúl, és nem tűnik úgy, hogy egyhamar elülne. Sőt, a felkorbácsolt indulatok egyre inkább fel fognak csapni, ahogy közeledünk a sokak által remélt, várt vagy éppen rettegett voksolásokhoz. És az a gyanúm, utána sem fognak csillapodni a kedélyek.
Ez az április nem a húsvétról, Jézus Krisztus feltámadásáról fog szólni, amely egyébként a kereszténység legfontosabb ünnepe, és amely időszak a megújulás, a remény és az élet diadalát is jelképezi - nem is csak a hívők számára. Noha ezeket az utóbbi magasztos fogalmakat pártjaink, csatasorba álló politikusaink is előszeretettel emlegetik, azonban ezúttal nem az áhítatos lelki, hanem a mindennapi aktuális politikai kontextusukban.
Most nem vállalkoznék arra, hogy jóslásokba bocsátkozzak a választási küzdelmeket kísérő eseményeket és lehetséges kimenetelüket illetően. Nem azért, mert nem lenne mondanivalóm, de már túl sok elemzés, tényfeltáró cikk, lehetséges forgatókönyv stb. látott napvilágot mindenféle történelmi, közgazdasági, politológiai vagy hatalomtechnikai aspektusból, ezúttal nem kívánom ezek számát szaporítani. Inkább álljunk meg egy pillanatra, és vessük a tekintetünket egy olyan szempontra, egy olyan megközelítésre, melyet hajlamosak lettünk teljesen negligálni, esetleg egy legyintéssel elintézni közügyeink formálása, intézése vagy pusztán szemlélése során. Ennek hiányában ez az egész társadalmi felépítmény, a teljes államiszervezet, ennek alkotóelemei, tagjai, alanyai és tárgyai működése ugyan formálisan legálisnak tekinthető, de legitimitása kétséges, megkérdőjelezhető.
Ez pedig a közmorál, ami definíció szerint a társadalom tagjai által közösen vallott és elfogadott, általános erkölcsi normák, értékek, elvek, íratlan szabályok és elvárások összessége, amelyek meghatározzák a helyes és helytelen viselkedést egy adott közösségben, és segítik a harmonikus együttélést. Ez a – más névvel – közerkölcs, amely nem feltétlenül törvényeken, hanem a közmegegyezésen alapul, valamiféle társadalmi „tízparancsolat”, melyet folyamatosan megpróbálunk betartani, ugyanakkor folyamatosan megszegünk.
Ennek lebontása, sőt már annak megkísérlése is az adott társadalom kötőszövetének felbomlását vonja maga után (ahogy ez sajnálatosan hazánkban történik manapság). Ebből adódóan a mindenkori kormányzat legfontosabb feladatai között ott kell lennie a közmorál fenntartásának, őrzésének; nem pusztán az államszervezés, irányítás, szankcionálás, hanem a példamutatás révén is.
Egy demokráciában a politikai küzdelmek során is szem előtt kellene tartani ezt a posztulátumot, és a vezető hatalomnak is tudatában kellene lennie: ő maga akarva-akaratlanul is irányt szab ebben az erkölcsi labirintusban, módosítja ezt a virtuális etikai kódexet. Jó esetben üdvös intézkedésekkel, kommunikációval, médiával, békésen, konfliktusmentesen; rossz esetben autoriter módszerekkel, „hatalom-halmozással”, kíméletlen propagandával, állandó ellenségkereséssel és -gyártással. Utóbbi módozatban a rezsim kitermeli magából a „bimoralitást”, azaz a kettős erkölcsi értékrendszert, aminek lényege, hogy ugyanannak a cselekedetnek meg- és elítélése nem attól függ, mi is a cselekmény, hanem hogy „mi” követtük-e el, vagy „azok”.
Ez a machiavellista gondolkodásmód jellemzi a lassan 16 éve Magyarországon (nem véletlenül nem a Magyar Köztársaságban) uralkodó, a hatalmat megragadó és el nem eresztő, monokratikus NER garnitúrát is. Ennek igazolására elég lenne felidézni ennek az időszaknak az általuk elkövetett (és éppen most elkövetés alatt álló), többé-kevésbé ismert, nemtelen cselekményeit. Ezeknek se szeri, se száma, feltárásuk, számbavételük és közzétételük a remélhetően boldogabb jövendő nemzedék nem irigylésre méltó, ám elkerülhetetlen dolga lesz.
Így ez az írás csak emlékezet- és gondolatébresztőként tud szolgálni. Figyelmeztetni hivatott önmagunkat, hogy a jelen történései nem valami előre nem látható, ideiglenes események következményei, hanem egy gondosan kitervelt forgatókönyv fejezetei, még ha a „rendezők” rögtönzései a felmerülő körülmények okán átírnak vagy kihúznak is egy-egy jelenetet. Látszólag spontán módon, ám igazából az előre bekészített és kielemzett variánsok valamelyikének megfelelően.
Lefordítva ezt az eszmefuttatást a 2025/2026 évforduló valóságára, nézzük csak meg a „kampányelő” egyre gusztustalanabb mozzanatai láttán elkeseredett honpolgáraink közvélemény-kutatásokban is visszaköszönő visszatetszését, felháborodását (például: „hová fog fajulni ez a dolog?” vagy „meddig lehet fokozni a gyűlöletet?”). Figyeljük őket, amint csodálkozva csóválják a fejüket, hiszen erre nem gondoltak volna. Pedig erre nagyon is gondolni kellene négy ilyen kétharmad után, hiszen eddig mindig éppen annyi jött ki csövön, amennyi elegendő volt a győzelemhez. Ne legyenek kétségeink, a gázpedált még tovább lehet nyomni. Dőreség azt hinni, hogy a hamiskártyás már nem fog csalni, csak azért, mert momentán jó lapjárása van.
Fogadjuk el, hogy ez az attitűd a „immorális demokrácia” velejárója, mondhatni attribútuma. Mert a politikai versenyben minden megengedhető, a tisztesség gyengeség, a szabályok betartása – még ha mi magunk hoztuk is ezeket –, behozhatatlan hátrány. A karaktergyilkosság nem szerepel a Btk-ban, a hazugság – kezdve az elhallgatástól, a csúsztatástól a nyílt, minden alapot nélkülöző koholmányokig – sokkal hatékonyabb az igazságnál („Én sem hazudtam soha az embereknek.”).
A cél szent, tehát automatikusan szentesíti is az eszközt. A végeredmény a lényeg, aki nem tesz meg bármit a győzelemért, az meg is érdemli. Nem ellenfelekkel van dolgunk, hanem ellenségekkel, „ezekkel” szemben mindent szabad. És akkor még nem is említettük az új csodafegyvert, a mesterséges intelligenciát, amely el sem képzelhető távlatokat nyit a politikai megtévesztés terén, és amelyre nem hat semmilyen erkölcsi gát.
Vajon tényleg hajlamosak vagyunk elhinni, megszokni, hogy ez normális állapot? Már nem is emlékszünk arra, hogyan vélekedtünk egykor azokról (amikről), akiket (amiket) most elfogadunk? Szintet léptünk, lefele.
Nem ők lettek rosszabbak, hanem mi. Ők nyertek. A vezér csak addig tud menni előre, ameddig követik, és addig megy, ameddig hátulról tolják. A populizmushoz megfelelő populáció szükségeltetik.
Álljunk itt meg egy pillanatra. Mielőtt tovább mennénk, tűnődjünk el, mivé vált és mivé válik napról napra a közmorál. Ebben valamennyiünknek van felelőssége, kinek kevesebb, kinek több, ezen osztozkodni kell, még azoknak is, akik csak széttárják a kezüket, hiszen „vétkesek közt cinkos, aki néma”.
Az elmondottak alapján nem kétséges, hogy a virágzó és romló immorális demokráciát nem elegendő legyőzni, meg (is) kell semmisíteni, amíg lehet, amíg nem késő. Ebben valamennyiünknek van feladata, kinek kevesebb, kinek több, ezen is osztozkodni kell. De azért ne felejtsük el, advent van, bűnbánat. És választási kampány.
A szerző közgondolkodó.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.