A húsvét (feltámadás) után a karácsony (Jézus születése) a kereszténység második legnagyobb ünnepe. Gondolom, metodista lelkészként és a rászorulókat segítő Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetőjeként máshogyan készül december 24-ére, mint egy átlagos honpolgár. Az ön számára elsősorban személyes, családi vagy inkább szélesebb értelemben vett közösségi ünnep a karácsony?
A karácsonyban sok a puhaság, a gyengédség, több benne a lágyság és a játék, mint a húsvétban. Tele van mesés elemekkel. A karácsony összetett ünnep, mindenképpen családi is, de nekem lelkipásztorként a lótás-futás ünnepe, amikor mindenki másnak a karácsonyára igyekszem ajándékot vinni, valamilyen kis személyes dolgot, és legalább egy rövid pillanatot eltölteni különböző helyeken. Úgyhogy nagyon sokszor én már csak beesem a családi karácsonyra. A gyerekek már régen felnőttek, inkább karácsony másnapján jönnek, mert az első napon nagy istentisztelet van a templomunkban.
A metodistáknál is szokás az éjféli istentisztelet?
Ebben szabadság van. A metodisták lényegében anglikánok, fogalmazzunk úgy, hogy ez a reformáció harmadik ága, a reformált egyházak közül a legszabadabb. Ha akarod, akkor tartasz éjféli misét, ha nem akarod, akkor nem tartasz. Nálunk este tíz órakor van az éjféli mise. Így gyökeresedett meg. Donáth Laci evangélikus lelkész barátommal minden évben ekkor rendeztük a karácsonyi istentiszteletet, együtt a két egyházközség, a békásmegyeri evangélikus gyülekezet és a mienk. Ilyenkor mindig ő szolgált, ő prédikált. Ez most fájdalmasan hiányzik. (Donáth László tavaly nyáron hunyt el – a szerk.) Karácsonykor mindig homályosabb kicsit a templom, ritkásabbak a fények. Gyertyák égnek, ami kedves, álmos hangulatot ad. Ebben a hangulatban nagyobb lehetőség van az emlékezésre. Szilveszterkor is össze szoktunk jönni, de mégis valahogy karácsony az az alkalom, amikor az ajándékok mellett számba vesszük, mi az, amit az ember a szívében őriz. Most is Donáth Lacira fogok gondolni: a személye még jobban felértékelődik, letisztul az emléke. Örülünk annak, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség békásmegyeri templomában együtt lehetünk az evangélikusokkal.
Ha jól értem, a karácsonya legfőképpen mégis munkával telik.
Olyan munka ez, amit szeretek. Nem érzem úgy, hogy közben elvész az ünnep meghittsége. Mindig meghat, hogy azokban a családokban, kisebb közösségekben, ahol a karácsonyt nem úgy ünneplik, mint az egyházközségekben, hanem a szeretet ünnepeként, ugyanúgy vágynak az emberek arra, hogy meglepetést, örömet okozzanak egymásnak. Valami átszivárog abból, hogy adni jó. Ilyenkor ünneplőbe öltöztetjük a lelkünket.
Külön fájdalom, persze, amikor egy szegény családban egyszerűen nincs lehetőség megfelelően ünnepelni és ajándékot adni.
Az a helyzet, hogy amennyire rajtunk áll, megpróbáljuk minden módon a velünk kapcsolatban lévő családokat – a családjainkat – legalább ehető ajándékokkal ellátni. Rengeteg élelmiszercsomagot osztunk szét, attól függően, mennyi adomány érkezik be. Ebben az évben, hála a nagyvonalú embereknek, ilyen szempontból egész jól állunk. Valóságos mozgalom indult annak érdekében, hogy minél többen nekünk ajánlják fel a „kék cédulákat”.
A nyugdíjasoknak adott 30 ezer forintos utalványokról van szó?
Igen, ezeket hívom „kék céduláknak”. A gyűjtésben élen járt például az Újlipótvárosban lévő kis könyvesbolt, a Láng Téka, ahonnan még pénzadományokat is kaptunk. Mérhetetlen mennyiségű felajánlás jött. Mondok egy számot, nyugodtan le lehet írni: mintegy 100 millió forint értékű utalvány érkezett. Ebből, amit lehetett, a Dankó utcai konyhánknak tartalékoltunk. A konyhánk, amely négyszáz adag ételt főz naponta a rászorulóknak, most mindenféle tartós élelmiszerrel el van látva. A többiből állítottuk össze az ajándékcsomagokat. Egy-egy csomagban van cukor, olaj, bejgli, rizs, húskonzerv, szaloncukor, mindenféle csupa-csupa jó dolog. Még Ukrajnába is jutott belőlük. Egészen a háborús övezetekig elmentünk, drónvédő hálók alatt közlekedtek az autóink.
Ön milyen ajándéknak örül?
Az én igazi ajándékom – remélem, nem hangzik fellengzősen, tényleg így van –, ha boldognak látom a szegény családokat, ha közvetítője lehetek valami jónak. A magam erejéből erre én nem lennék képes, hisz az utóbbi időben még csak a fizetésemet se vettem fel. Az emberekben annyi jóság van... Valamiért mindig a butaságot, az önzést vesszük először észre. Látványosabb, ez igaz. De ilyen helyzetben, karácsony környékén semmihez sem hasonlítható öröm nekem, hogy hihetek az emberekben. A másik örömöm az, ha a család találkozik. Egyik nagyon ügyes húgom segítségével megszerveztem, hogy a nagyobb családból, aki tud, jöjjön el egy vacsorára. Negyven-ötven főre számítunk.
Mi lesz a menü?
Töltött káposzta.
Ki hitte volna…
Én akartam elkészíteni, de az egészségi állapotom miatt rendkívül határozott szavakkal le lettem beszélve erről. Pedig nagyon jó töltött káposztát tudok csinálni, csak hát, óriási mennyiségre lett volna szükség. Édesanyám receptjét szoktam használni, közben mindig rá gondolok. Színes egyéniség, másokért élő pedagógus volt. Mindenhez értett. Ha kellett, akkor gyerekverseket írt, ha kellett, akkor káposztát töltött. Ő tanított meg ruhát, zoknit stoppolni. Máig tudok. Mindent tudok, amit egy háztartásban tudni kell. Az emberek iránti nyitottság, szeretet, őszinteség és az a hit, hogy kihozható belőlük a jó, alapvetően tőle származik. Édesapám is egy igaz, tiszta lélek volt, de egyre inkább befelé forduló, szinte komoran komoly ember, bár jó humorérzékkel megáldva. Anyám gitározott és zongorázott. Nem szerette a házi munkát, ami iránt soha nem érzett fogékonyságot, ám kicsit maximalista is volt, nem tudta elviselni, hogy valamit nem tökéletesen csinál. Ez az egy gyengesége volt: a maximalizmus. Ma viszont már úgy látom, hogy nem lehetett volna ezt a hatalmas családot összetartani, ha nem így gondolkodik.
A töltött káposztára is igaz, hogy ahány ház, annyi szokás.
Édesanyám többféle töltött káposztát is készített, én a szabolcsit szeretem a legjobban, a paradicsommal kevert édes káposztát. Tudok savanyú káposztából is, meg mindenféle egyebet. Bármilyen jól főzök, valahogy soha nem sikerül olyan jól, mint amilyen az övé volt. A karácsony örömében van egyfajta meghatottság is. Boldog vagyok, hogy ilyen szüleim voltak, hogy ilyen gyerekeim, unokáim vannak. Testvéreimre is így gondolok, igaz, nem mindegyikükkel egyformán mély a kapcsolatom. Akadnak közöttük, akik örökké valamilyen sérelmet hordoznak.
Ön nem?
Én nem. És nem azért, mert jobb vagyok, hanem mert rájöttem, hogy az élet olyan rövid, és annyi szépség van benne… Nem tartozik hozzá az élethez, hogy gyűlölködjünk. Haragra és gyűlöletre kár pazarolni az időt. A harag olyan, mint a fellobbanó tűz, ami adott pillanatban elfogadható, vagy akár nélkülözhetetlen, utána azonban el kell oltani, és csak jó dolgok érdekében, az igazságtalanság ellen szabad újra meggyújtani. De nem loboghat egy egész életen át. Az angyalok azt mondják a pásztoroknak, hogy az lesz a jel, ha találtok egy kisgyermeket a jászolban bepólyálva. Skandalum volt, hogy egy gyerek a jászolban fekszik. Nem volt természetes. Az a kontraszt, hogy abban a gyermekben van a reménységünk, aki a jászolban fekszik, talányosan szép gondolat. Az én tapasztalatom az: ahhoz, hogy valaki meghatározó szerephez jusson, meg kell őriznie a jászol emlékét. Nagyon sok ember van, aki egész életében a gyerekkori sérelmeit és hátrányait próbálja meg kompenzálni. Meghatározó, hogy legalább az első öt évben ott volt-e az emberrel az anyja, szerette-e. Nem az a kérdés, hogy megadott-e neki mindent, hanem az, körülvette-e azzal a semmihez nem hasonlítható jósággal, amire csak egy anya képes. Sikerült-e eltakarni még a nyomorúságot is? Mert egy jó anya ebben is találékony. A karácsony történetében az anyai szeretet dominál. Mondhatnám lelkészként, teológusként, hogy az Istennek nincs neme. Az anyai szeretet éppen úgy isteni, mint az atyai.
Közben számtalan olyan probléma is foglalkoztatja az embereket, amelyek megoldásához nem feltétlenül elegendő az anyai, szülői szeretet.
Ugyanabban a világban élünk, ugyanúgy érintenek bennünket a háborús hírek, az infláció, minden, ami felkavarja a hétköznapi életet. Kicsit úgy érezzük, hogy reménytelen időszak köszöntött ránk, alapvetően megoldhatatlanok a világban lévő nehézségek, legfeljebb átmeneti időre kezelhetők. Ezért ünnep minden békés pillanat, ezért ünnep a karácsony csendes gyertyafénye. Döntően fontos, hogy az ember mit ad tovább abból, amit ő is úgy kapott.
