Van abban valami egészen abszurd, ahogy Magyarországon leesik az első centi hó.
Minden évben mindenki várja a fehér csodát, a hófödte házakat, az udvaron kacagó, hógolyózó gyerekeket. Sóhajtozva nézzük a száraz karácsonyt, és vágyunk egy kis nyugodt, fehér tisztaságra, amely belepi a lelkünket. Elképzeljük, hogy ilyenkor a meleg szobából nézzük a hulló pelyheket, kicsit lelassulunk, egymásra és befelé figyelünk. De ezek a gondolatok többnyire csak a képzeletünkben léteznek, mert ahogy leesik az első hópehely – amely jelen esetben igen komoly havazássá módosult –, a városra ráül a rettenet és a káosz.
Miközben a természet csendre inti a tájat, és fehér paplannal borítja be a betont, a közéletben és az utakon épp az ellenkezője történik: fülsiketítő lárma támad.
A hópihékkel együtt megérkezik a menetrendszerű politikai iszapbirkózás, ahol a csúszós utaknál már csak a politikusok folyamatos egymásra licitálása kellemetlenebb.
Hatalomtechnikai kérdés
A tél nem váratlan vendég, mégis minden évben úgy kezeljük, mintha egy idegen civilizáció szállt volna le a Nagykörúton. De idén – ahogy az elmúlt években egyre inkább – a hóhelyzet már nem meteorológiai, hanem tisztán hatalomtechnikai kérdéssé vált. Minden évben elhangzik valakitől az ikonikus mondat: felkészültünk a télre, csak nem számítottunk a hóra. De miért nem?
A hóhelyzet azért is ilyen fontos idén, mert tavasszal választások lesznek, amit mindenki szinte lélegzet-visszafojtva vár – hol ezért, hol azért.
Annyit leszögezhetünk, hogy a helyzet feszült: az utakon is, a közéletben is. Ugyanakkor tisztelt kormányunk a hókotrók helyett a sajtóosztályt izzítja, meg az öltönyös operatív törzset, akik éjszakába nyúlóan tanácskoznak, miközben nagy pelyhekben hull a hó a közutakra. De sebaj: a Photoshop segít, és a kormánymédiában sorra jelennek meg az MI-vel gyártott képek, hogy épp hol tisztítják az utat. Bár elég vicces, hogy senkinek sem sikerült egy életképes, működő hókotróról tisztességes dokumentációt készíteni.
De lehet egymásra mutogatni, és 10–15 perc erejéig lapátot ragadni, lefotózni-videózni, lájkokat gyűjteni – természetesen egymást ócsárolva. A jelenség, amit látunk, a modern magyar adok-kapok iskolapéldája.
A közmédia és a kormánypárti megmondóemberek számára a havazás nem csapadék, hanem bizonyíték.
Bizonyíték az „alkalmatlanságra”, vagy épp bizonyíték arra, hogy aki épp csinálja, sokkal alkalmasabb. És ebben van is igazság, mert míg kormányvezetőnk a saját háza táján sepreget, vagy a meleg autóban fuvaroztatja magát, és arról beszél, hogy milyen sokat kell beszélni arról, hogy mit tegyünk, addig az ellenzék éjszakába nyúlóan fát oszt, vagy épp lapátol ezerrel.
Ha Budapesten (vagy bármelyik ellenzéki vezetésű városban) esik a hó, a forgatókönyv a következő: az a narratíva, hogy a városvezetés megbukott. A város elesett. Káosz van. Természetesen a fókusz nem a főutakon vagy a forgalmas területeken van, hanem azon az egyetlen mellékutcán, ahol még latyakos az út, vagy azon a megállóban, ahol épp elcsúszott egy járókelő (ami nagyon szomorú: vigyázzon mindenki magára és egymásra!). A kommunikáció fő célja természetesen az ellenzéki városvezetés teljes lejáratása, és annak sulykolása, hogy „bezzeg régen” (amikor más volt a szín a városházán) a hópehely földet sem ért, máris elpárolgott a rendtől és fegyelemtől.
Persze ennek megvan a másik oldala is: a védekező városvezetés válasza a védekezés. A kormány kivéreztette a közszolgáltatókat, nincs pénz elég emberre, a géppark elavult. Ebben természetesen van igazság, hiszen a kormány mindenhonnan, ami nem az ő színe, nagyon súlyosan megvonta az anyagi forrásokat és egyéb támogatásokat, az adók beszedését is megnyirbálta. Erről is sokat beszélhetnénk – talán egy másik cikkben.
Kommunikációs hadszíntér
A kormányzati propaganda szándékosan nagyítja fel a problémákat, miközben az állami fenntartású utak (vagy a MÁV vonalai) sokkal rosszabb állapotban vannak. A hóhelyzet ma már nem logisztikai feladat, hanem kommunikációs hadszíntér. A hókotró sofőrje még be sem indította a motort, de a Facebookon már megnyerték vagy elveszítették a csatát a kommenthuszárok, hobbiposztolók. A tény az, hogy az utak járhatatlanok: én például három napig nem tudtam kimozdulni, mert senki nem takarította az utat… Régi földút ugyan, de hát itt is emberek élnek. A politikai hangzavarban elveszik a valóság, és senki nem beszél arról, ami a hóhelyzet valódi drámája lenne.
A valódi dráma az, hogy a klímaváltozás miatt az elmúlt húsz évben alig esett a hó ilyen nagy mértékben, elszoktunk tőle. Lassan fogalmunk sincs, mit csináljunk, hogyan éljünk ezekben a fehér csodaidőkben. Sajnos nincs rutinja sem az autósoknak, sem a szolgáltatóknak. Fenntartani egy hatalmas gépparkot évi három nap havazásért gazdaságilag irracionális, de amikor kellene, a hiánya katasztrofális. Erről kellene szakmai vitát folytatni, nem politikai plakátokat gyártani.
Nem azért nem takarítják el a havat azonnal, mert a polgármester (bárki is legyen az) gonosz kacajjal nézi a csúszkáló autókat az ablakból. Azért, mert nincs ember, aki hajnal háromkor beüljön a sószóróba minimálbérért.
Ez rendszerszintű probléma, nem pártpolitikai – illetve olyan szinten pártpolitikai, hogy ha nem emelik a béreket, továbbra sem lesz ember, aki a hidegben dolgozzon. Minden munkát meg kellene fizetni.
