A CEU Határtalan tudás előadás-sorozatának idei első eseményén Jordán Ferenc biológus, a Kolozsvári Biológiai Kutatóintézet csoportvezető kutatója és Sulyok Katalin biológus, jogász, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar oktatója, a Durhami Egyetem docense feszegetett nagyon kemény kérdéseket.
„Ha kimegyünk a természetbe, csodálatos diverzitást látunk, gazdag színeket, formákat, ezért is szeretjük” – kezdte előadását Jordán Ferenc, egy bámulatos korallzátonyfotóval illusztrálva mondandóját. „Ezek a fajok kölcsönhatásban élnek egymással, vannak gazdák és paraziták, prédák és predátorok, mutualista (kölcsönösen előnyös együttélés – a szerk.) partnerek és versenytársak. Ez azért fontos, mert bármelyik fajjal bármi történik, ahhoz a többieknek is köze van. Az egymástól való függésnek nagyon sok következménye van” – hívta fel a figyelmet. Minden élőlény arra törekszik, hogy táplálkozzon, növekedjen, szaporodjon, újabb területeket népesítsen be. De ezt nem tehetik korlátok nélkül, minden faj kontroll alatt tartja a többit. „Egy faj van, amelyik zseniálisan kibújt ebből a társasjátékból: az ember. Az elmúlt évezredek során mindent elkövettünk, hogy ne függjünk a többiektől. Azt csinálunk ezen a bolygón, amit akarunk” – mutatott rá a probléma gyökerére a biológus. Hozzátette: amit elértünk, az sikertörténet, de már látjuk a baljós jeleket, hogy ez mivel jár.
Olyan dilemmákkal állunk szemben, amelyek nagyon gyors és komoly megoldásokat sürgetnek, de az ember és a természet viszonyát nem egyszerű rendezni.
Fájdalmas folyamat lesz, sok veszteséggel jár majd, többszöri újratervezésre lesz szükség. El kell döntenünk például, hogy zöld-energiahordozókat használunk-e, de ennél is fontosabb lenne elhatározni, hogy kevesebb energiát használjunk. Nemcsak a kibocsátás csökkentéséről kellene beszélnünk, hanem legalább ennyit arról is, hogy ne pusztítsuk az élőhelyeket. Teljes joggal szidjuk az ipart, mert szennyez, de ne felejtsük el, hogy a mezőgazdaság elképesztő területeket foglal el a természettől, miközben ugyancsak szennyezi a talajokat és a környezetünket. „Beszélhetünk arról, hogyan tegyük rendbe azt a rosszat, amit csináltunk, de egyre inkább adaptációról kell beszélni, mivel rengeteg mindent már nem tudunk helyrehozni: érdemesebb alkalmazkodni az új körülményekhez.” A biológus azt is kifejtette, hogy bízhatunk a technológiában, de sajnos ennek a fejlődése inkább csak elodázza a problémát. Az vezet eredményre, ha megpróbáljuk a természet elveit követni. Bele kellene törődnünk, hogy egy véges bolygón nincs végtelen növekedés, és az önszabályozásnak kellene előtérbe kerülni – olyan nincs, hogy mindenki jól járjon. „De a nulladik feltétel az, hogy legyen globális párbeszéd és koordináció, az emberiség valamilyen szinten egy irányba haladjon” – mutatott rá Jordán Ferenc.
Valójában nem a joggal van a probléma, hanem azokkal a mai jogi paradigmákkal (elméleti keretekkel – a szerk.), amelyek a legutóbbi ipari forradalom idején alakultak ki – mondta Sulyok Katalin. „A jog és a természettudomány eltérő nyelvet beszél. Mindkettő esetében beszélhetünk törvényekről, csak míg a természet törvényei alól nincs kivétel, az ember alkotta törvények esetében rengeteg a kivétel, amelyek azonban nem rontják a fő szabály érvényét. A jog teljesen más típusú problémákra lett kitalálva, amikor a 17. században azt gondolták, hogy a világ alapvetően megismerhető a tudomány módszereivel, és objektíven leírható.
Például ha valaki ellop egy biciklit, megtalálják az elkövetőt, akit felelősségre lehet vonni. Azonban a bolygó válsága nem viselkedik tisztességes bicikli módjára, senki sem lopja el egy az egyben, van, aki a kormányt viszi, másvalaki az ülést. Nehezen meghatározható, melyik pillanatban tűnt el a jármű.
Hasonló módon a jogi felelősségtan nem tud mit kezdeni azzal, hogy a klímaválság felelősségi kérdéseit a jog nyelvére lefordítsa” – fejtette ki a jogász.
Sulyok Katalin arról is beszélt, hogy politikusok részéről gyakran hallhatjuk: nem tudunk eleget a klímaváltozásról, holott az ENSZ klímajelentéseinek állításai az elmúlt harminc évben nem kérdőjeleződtek meg, sőt négyéves ciklusonként egyre nagyobb bizonyossággal erősítik meg korábbi állításaikat.
A jogász szerint a klímaválsághoz vezető út a joggal volt kikövezve. Erre példaként említette, hogy az államok nagyrészt még ma is gyakorlatilag korlátlanul rendelkezhetnek a területükön található természeti erőforrások felett, a tulajdonos bármit megtehet a tulajdonával, akár el is pusztíthatja azt. „A természet sokszor jogtárgy, nem pedig jogalany: nincsenek jogai, senkinek nincsenek kötelezettségei vele szemben, köteles tűrni, hogy a jogalanyok úgy bánjanak vele, ahogy szeretnének.
A gazdasági társaságok viszont jogalanyok: természetes személyek cselekedhetnek a nevükben, és a társaság a saját nevében tud jogokat és kötelezettségeket teremteni, holott semmivel nincs több tudatossága, mint a pitypangnak.”
Változásokra van már példa: Ecuadorban, Új-Zélandon és Spanyolországban is hoztak jogszabályokat a természet jogalanyiságának elismerésére, ezzel próbálják korrigálni az emberközpontú logikát.
A jogi paradigma a jövő nemzedékeit sem tekinti jogalanynak, és bár 50 éve része a nemzetközi környezetjog alapelveinek a nemzedékek közti méltányosság, a nemzetközi bíróságok egészen a legutóbbi időkig nem tekintették úgy, hogy ebből bármilyen konkrétan kikényszeríthető kötelezettség terhelné az államokat. „Sajnos nagyon sok jel arra mutat, hogy jogunk van fenntarthatatlan módon élni, senki sem szólal fel a jövő nemzedékekért a jogalkotóknál.” A változást pusztán a jog eszközeivel nem lehet elérni, a probléma a társadalomban gyökerezik, vagy még mélyebben, az emberi pszichében. Közösségi és egyéni szinten újra kell definiálnunk a jóllétet, a sikert, a boldogságot, és hogy hogyan akarjuk eltölteni a szabadidőnket. „Nem önsanyargató ökoszentekre van szükség, hanem új életmódra, amely összeegyeztethető a planetáris határokkal, egészségesebb, boldogabb. Ehhez újra kell hangolni a saját elvárásainkat.”
