A magyar társadalom felelős az elmúlt tizenhat évért, de nem bűnös. Felelősséggel tartozik azért, mert a többsége valamennyi parlamenti és önkormányzati választáson tűrte, támogatta egy olyan önkényrendszer létrejöttét és fennmaradását, amely egyértelműen bűnöket követett és követ el. Az Orbán-rendszer a szervezett és nyílt rablás rendszere. A magyar választók látták és tudták, hogy a rendszer legfelső szintű vezetői ezermilliárdokat, helyi vezetői pedig milliárdokat rabolnak el, először városokat és falvakat, majd országrészeket, végül az egész országot teszik saját birtokukká – mégis, valamennyi választáson fülüket befogva, szemüket behunyva, szájukat becsukva a rendszerre szavaztak.
A személyes autokrácia rendszere elsőként, mindenki szeme előtt felszámolta rendszerváltó pártját, a Fideszt. Megtagadták és megölték magukban a rendszerváltó mozgalmat, annak liberális demokrata politikai hitét, tisztességes erkölcsét, személyes autonómia-igényét, hogy semmiképpen ne ellenőrizhessék a más, autokrata hitet valló, erkölcstelen és tisztességtelen Nagy Vezetőt, aki eldöntötte, hogy gazember lesz. Ettől kezdve sajátjai szűk csoportjának és a választók megvásárlásának és megfélemlítésének révén uralkodott és uralkodik. A látszatpárt és választói belenyugodtak, hogy semmiféle ellensúlyt nem képviselnek a korlátlan uralkodóval szemben. Majd a rendszer gépezete felszámolta valamennyi állami és civil ellensúlyt is a társadalom közönye és részben támogatása mellett, annak a népszerű eszmének az elfogadásával, hogy a korlátlan hatalom gyorsabb és hatékonyabb döntéseket, jobb kormányzást eredményez, mint a lassú és alacsony hatékonyságú liberális demokrácia: elhisszük, hogy Ő jobban tudja, meri és teszi, mint mi, vagy bárki más. Gyorsabban és hatékonyabban is vezetett a szakadékba. Ennél is nagyobb a felelőssége a társadalomnak abban, hogy azokra bízta az országot, akik – felépítve a mindenható központi hatalmat – kirabolták és szétverték a közszolgáltatásokat, az egészségügyet és az oktatást, a közösségi közlekedést és a szociális rendszert, a tudományt és a kultúrát, egyszóval igazi barbárként lerombolták a civilizációnkat – ennek ellenére újra meg újra bizalmat kaptak.
A magyarok nem bűnösek, mert nincs kollektív bűnösség, de felelősek azért, hogy hagyták legyilkoltatni magukban az európait. Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya mindent megtett Európa meggyengítéséért, az Európai Unió szétszedéséért. Amikor szemrehányást teszünk azért, hogy Európa miért nem képes a nagyok asztalához ülni, miért nem ő eszik, hanem őt eszik, akkor jusson eszünkbe, hány és hány alkalommal gáncsolta el Orbán Magyarországa Európa közös ügyét! Miközben a magyar társadalomnak elemi nemzeti érdeke az egységes és jól működő európai integráció, a magyarok újra meg újra megválasztották azokat, akik a nevükben akadályozták egy döntésképes Európa kialakulását. Elnéztük és hagytuk, hogy a rendszer gazdái elrabolják az adófizetőik pénzét, cserébe minden lehetséges alkalommal elfogadtuk Orbán vétóit és gyalázkodásait. Csoda-e, hogy Európában magyarnak lenni ezek után, nem dicsőség, hanem szégyen? Meglepő-e, ha azt gondolják rólunk, Európa jobb hely nélkülünk, mint velünk? Vajon szüksége van-e ránk a világ civilizációjának? – ezt kérdezte magától töprengve Eötvös József is 1857-ben: „oly nemzetnek léte biztosítva van, amelynek fennmaradása a civilizáció érdekében szükséges, s hogy a legnagyobb veszély, mely országot vagy nemzetet fenyegethet, az, ha fennmaradása az emberiség érdekében közönyössé válik”. Hány év kell ahhoz, hogy nélkülözhetetlen nemzet legyünk? Mikor lesz, hogy nem Orbán átokneve jut mások eszébe, rólunk magyarokról?
A magyar nemzet nem bűnös, de felelős azért, hogy másodszor készül egy olyan emberre szavazni, aki választóit egy másik nemzet függetlenségi és szabadságharca ellen uszítja. Micsoda 1948-as és 1956-os nemzet vagyunk mi, miféle március 15-ét és október 23-át ünneplünk mi, akik a vérző, fázó, önmagukat, asszonyaikat, gyerekeiket és öregeiket védő ukránokkal szemben a támadó, tömeggyilkos, putyini Oroszországot támogatjuk! Két világháborúban álltunk a rossz oldalon, meg is fizettünk érte. Most egy harmadik háborúban vagyunk utolsó csatlós, újra megfizetünk: becsületünkkel, tisztességünkkel, emberségünkkel. Ez a nemzet régimódi nemzet volt, régimódi bűnökkel és erényekkel. Nem gyűlölködött, rövid volt az emlékezete, hosszú a türelme az igazságtalanság iránt, de rosszul tűrte az önkényt. Harci dicsőségre csak szavakban vágyott, a nagy embereket inkább haláluk után imádta. Általában a kisebbnek, az alul lévőknek fogta a pártját, oly sokszor volt maga kisebb és alul lévő. Mikor lettünk újmódi nemzet, újmódi bűnökkel, mert azok lettünk a XXI. században? – nem igazán tudom. De mostanra nagyon is megtanultunk gyűlölet öt-perceket tartani, hatalmaskodni és önkényt tűrni, rossz irányba mutató és vezető kis embereket nagy messiásokként ünnepelni. Nem lehet szabad az a nép, amely tagadja más népek szabadságát. Nem lehet egyenlő más nemzetekkel az a nemzet, amely nem fogadja el egy másik nemzet egyenlőségét. Nincs annak a népnek testvére, felebarátja, amely eltaszítja egy másik, rászorult nép segélyét.
Nem bűnös a magyar ember, de felelős önmaga és más magyarok emberségéért. Századunk nagy kihívása, hogy a XX. század gyilkos, mindenre képes szörnyembere után milyen emberekké válunk. Már magunkban hurcoljuk szüleink és nagyszüleink irtózatos tapasztalatainak, sorsának eltörölhetetlen jegyeit – tudjuk, hogy mely szakadékba zuhanhatunk újra vissza. Mi végre vagyunk a világon? Másként legyünk benne. Keressük a válaszokat együtt erre a másra! Ne váljunk sorsot mérő szörnyetegekké, se sorstalan névtelenekké. Azért felelős a magyar ember, mert már nem akart, tudott, mert kérdezni, a másikkal beszélni, együttműködni, hanem elfogadta az Orbán-rendszer mindent megfellebbezhetetlenül tudó és magyarázó válaszait, hagyta saját politikai térképe mellett belső emberi térképét, tájékozódási pontjait megváltoztatni, magát orbáni emberré, homo orbanicusszá formálni, aki tudja kit és mit kell szeretni, kit és mit kell elutasítani. Eltűnt valami belőlünk, talán csekélység, a történelmi aggodalom. Nagyralátó lennék, ha a lelkiismeret, a szégyenérzés eltűnéséről beszélnék. „A kérdés már nem az: ki miben bűnös? inkább ez: ki miben ártatlan még?” – írta Naplójába Márai Sándor 1962-ben. Amikor már nemcsak azért szégyenkezünk, hogy magyarok, hanem azért is, hogy emberek vagyunk. Ilyen korokban egy gondolkodó és érzékeny lény, nem nagyon tehet mást, minthogy megmarad embernek, már amennyire lehetséges.
A fő felelős és fő bűnös a bűnös rendszer létrehozója, fenntartója és egyeduralkodója: Orbán Viktor. „Soha egyetlen ember nem csapott be ennyire egy népet” – írta Pétain kapcsán Paul Reynaud 1945-ben. Mit mondhatnék Orbánról, amit még nem mondtak el? Nagy remények és szabadságok politikai szülötte volt – mi tagadás, az enyém is. Most is úgy gondolom, hogy mielőtt a népet s a világot ilyen nagyvonalúan becsapta, önmagát csapta be; mielőtt rablásba és útonállásba fogott, magát, saját belvilágát rabolta ki; miközben kitalálta az elnyomás és a megfélemlítés eszközeit és módjait, először saját szabadságát nyomta el, saját magát félemlítette meg. Nézz rá: lenyelte fiatal önmagát! Gonosszá, sőt, világméretű, példát adó gonosszá válni, nehéz feladat – neki sikerült. Ez a kis Julien Sorel, Rogyion Raszkolnyikov ráébredt, hogy nemcsak egyetlen valakit – senkit – ölhet meg, hanem ezrek, százezrek, milliók kerülhetnek a kezei közé: Napóleon és Rothschild lehet. Az erkölcs virtuóza helyett az erkölcstelenség virtuóza. Ragadozó, aki előtt a sors váratlan teret nyitott – vajon miért s hogyan? – nemcsak saját növényevő országában, hanem a békésen legelésző birkákkal és tehenekkel teli Európában is. Nemcsak Magyarországot zsákmányolta el, hanem aktívan hozzájárult Európa és a világ tönkretételéhez. Ha gonoszságra, zsákmányejtésre továbbképzésre a nagyvad Vlagyimir Putyinhoz járt is, már hozzá jártak/járnak Európa „hogyan váljunk ragadozó gonosszá és korlátlan hatalmúvá” tanfolyamának hallgatói, s tőle szerez üres agyába gonoszság-ötleteket Donald Trump. Bíróság elé kerül? Ki tudja? Elítélik? Csak remélhetjük. Nevet rajtam és reményeimen.
Folytathatnám a felelősökkel és bűnösökkel. Írhatnám róluk, amit Hannah Arendt írt Eichmannról: „Olyan ember volt, aki sohasem gondolkodott”. Igen, Orbán emberei valamennyien igen ravasznak, mindenkinél ügyesebbnek és okosabbnak tartják magukat, miközben raboltak, rabolnak és rabolni fognak, de gondolkodni soha nem gondolkodtak. Soha nem jutott eszükbe a vég. Soha nem gondolkodtak el azon, mi lesz, ha a „birka nép” felébred. Nem gondolkodtak egy Orbán nélküli világról, mert olyan világ nincs, nem lehet. Magyarország nincs, csak Orbán-ország. Magyarok nincsenek, csak mi, magyarok és ők, a nem magyarok. Morálunk Orbán-erkölcs: ha felhatalmaz, bármit megtehetsz. Még most is nyíltan, minden titkolózás nélkül viszik, ami a szemük elé kerül. Nem ők döntöttek magukról, hanem a rendszer ura – sorsközösségben vannak. Ők még Orbánnál is kevésbé hiszik, hogy valaha is felelősségre vonhatják őket. Ma érinthetetlenek. Holnap nagyon is érintettek.
„Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. / Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!” Jusson ez eszünkbe 2026 vízválasztó tavaszán.
