A sokszínűségüket, összetettségüket, rendhagyóságukat. Pedig életünk egy igencsak fontos szakaszában pont ez történik: osztályozást kapunk a teljesítményünkre. A jegyről pedig sokan (tanárok, szülők, tanulók) úgy gondolják, hogy az egész gyereket kifejezi, megtestesíti, olykor helyettesíti is. Aztán ebből lesz majd később a fizetés, a megkeresett, szerzett „vagyon” számossága, ami ezt a szemléletet viszi tovább: hol szégyenbélyegként, hol a hivalkodás alapjaként szolgál. Nem kevesen kénytelenek elviselni, az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” típusú kijelentések keserűségét, és lenyelni az újgazdagok rongyrázását, akik szentül megvannak győződve arról, hogy gyarapodásuk a saját érdemük, a saját két kezükkel kovácsolták össze az aranybudit.
Nekem is volt egy időszakom, amikor megéltem ezt a szakadékot, ami a valós értékem és az objektívnek vélt számok között húzódott. Bár az igaz, hogy soha senki, egyetlen állásinterjún vagy könyvbemutatón sem kérdezte meg, hogy milyen jegyeket vittem haza kémiából tizedikben, a „rossztanulóságom” érzete sokáig elkísért. Mert igen, annak könyveltek el, és tény, akkoriban fűlt a fogam a legkevésbé a tanuláshoz. Pontosabban más leckék érdekeltek: azok, amelyeket az élet és a könyvek kínáltak fel. A kamaszodásom képtelen volt mit kezdeni az iskola merev elvárásaival és szempontjaival, túl kicsi volt nekem Prokrusztész (vagy a diktatúra?) ágya. Próbáltak hát méretre nyesni, és bár nem sikerült, a trauma, a „vágások” nyoma megmaradt: a szégyenérzet és a szorongás, a kívülállósággal járó büntetések szigora. Ma persze már jól jön mindez, hiszen nem kevés témát ad, és legfőképpen érzékennyé tett a hatalom, mindenfajta önkény túlkapásaira. Mondhatni, végül csak megtanultam a leckét. Még ha ez nem is a periódusos rendszerről szólt.
A bécsi iskola nagy vívmánya volt számomra, hogy itt bizony a gyereket nézik. Vannak persze osztályzatok, hogyne lennének, hiszen ezek döntik el, hogy ki milyen iskolában folytatja a negyedik után, de azok, akik a jegyeket adják, alapjában a gyereket tartják szem előtt és nem a számok által kifejezett átlagot. Tehát nem a gombhoz varrják a kabátot, amikor „eldöntik”, hogy a jegyek mit fognak tükrözni, mert fontosabb az, hogy a gyerek milyen képzésre alkalmas a továbbiakban. Kell-e őt a gimnázium (majd esetleg az egyetem) felé terelni, vagy sokkal jobban passzol hozzá egy kevésbé megterhelő iskolatípus, ahol nem zúdulnak rá az információk, és nem kell naponta megélnie a frusztrációt.
Mert pont ez az időszak, amikor a gyerekek fejében is megjelenik az azonosság kísértése: ha rossz jegyet viszek haza matekból, akkor rossz is vagyok. Dusin is látjuk, hogy megviseli, ha nem úgy sül el a német dolgozat, ahogy remélte. Ha a jegyek kezdenek el beszélni helyette. Ilyenkor kézzel-lábbal próbáljuk vele megértetni, hogy nem ez számít. Csak az a fontos, ha úgy érzi, hogy mindent megtett a siker érdekében. A többi már oly sok komponens függvénye. A szerencsétől az agyunk pillanatnyi működésén át számos dolog befolyásolhatja, hogy aznap, abban az órában épp hogyan teljesítünk. Mi jut eszünkbe és mi nem a ragozásból, mi villan elő a helyesírás dzsungeléből. Az igazi siker fokmérője pedig soha nem a minél kerekebb szám, hanem hogy mit kezdünk majd ezekkel a számokkal: hagyjuk, hogy ránk telepedjenek, vagy puszta eszközként tekintünk rájuk, amelyek olykor segítenek, olykor nem.
Régi mániám, hogy az iskolában nem csak a ránk váró szabályokat kell megtanulni, hanem azok felülírását, kikerülését és olykor megtagadását is. A zendülés mikéntjeit. A tehetség ugyanis mindig a maga kusza, mindentől eltérő útját járja, és ennek épp olyan fontos összetevője a lázadó káosz, mint a jólfésült rend elsajátítása. Mi lett volna velünk, ha Monet vezetésével a XIX. századi művészek nem rúgják fel az akadémista festészet poros elveit? Ha Semmelweis nem ragaszkodik a kézmosás, a későbbi fertőtlenítés akkor hajmeresztőnek tűnő szokásához? Vagy ha nem hallgatunk Örkény tanácsára, hogy új szemszögből nézzük meg a tótágast álló világot, és kezdjünk el hüledezve szórakozni a groteszken, ami ma már az ember egyik alaptapasztalata? És még sorolhatnám napestig a példákat...
Szóval legszívesebben én is ezt mondanám Dusinak, mint nekünk egykor a mester: „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni.” A hatosokból például így máris kilencesek lesznek, és fordítva. A fenekünk magasabbra kerül, mint a fejünk, annak minden következményével. Lám, ilyen illékony a világ minden szabályszerűsége. Ha így nézzük, a kínos merevség igazából egy rejtett poén, csak észre kell venni.
Persze bántsa a rossz jegy, a kijózanító osztályzat, de csak addig, amíg az elszántságát erősíti. Amikor már rombolná, rögtön hajoljon is előre, és készítse a rekeszizmait egy felszabadító nevetésre. Mert olykor a mi semmink többet ér, mint mások mindene. Nem véletlenül van olyan sok nulla a gyanúsan kerek számokban.
