Végre ez a pillanat is eljött, Orbán-hasonmásversenyt rendeznek Budapesten, mert (mint a szervezők írják lényeglátóan) mindenkiben bujkál egy kis Orbán. (To be, Orbán to be, írjuk erre mi sajnálatosan, és legott elnézést is kérünk.)
Mielőtt a bennünk bujkáló Orbán megsemmisítésére sietve felkeresnénk a legközelebbi okleveles ördögűző e. v.-t vagy OKJ-s rontáseltávolító kisiparost, erőltessünk magunkra egy kis stratégiai nyugalmat. És lássuk be, a szervezőknek igaza van. Az illiberális országlás korosztálytól függetlenül annyira kihat a pszichénkre, hogy egy kicsit már mindannyian Orbánnak érezhetjük magukat.
Jó, csak egy pirinyót. Ugyan sokunk öntudata már O. V. előtt 1998-ban is ébredezett, de ez csekély vigasz, mert akkor meg egy kis Kádár bujkált bennünk. A még idősebbekben talán egy kis Szálasi húzza meg magát vagy egy kis Horthy lappang, esetleg Vajk vagy Koppány.
Az idő nem vertikális találmány, mindannyiunkban mindenféle böszmeség bujkálhat. Sorsok, szerencsék, tévedések vígjátéka a történelem, amelyekben annyira esetlegesek a szerepek, hogy az már szinte szép. Nagy Imre lelkét Kádár menthette meg a romlástól, mert ha nem hívja be az oroszokat és nem végezteti ki a forradalom miniszterelnökét, akkor a kommunista Nagy simán végezhette volna úgy, mint most Orbán, széles orosz ölelésben, és nem érdemesül a mártíromságra. Ha Petőfi nem leli halálát 26 évesen (nem ágyban, nem párnák közt), akkor egy rusnya napon akár Operaház-főigazgatóvá is süllyedhetett volna. Mázli, hogy elesett a szabadságért, így velünk maradt ellenpontnak a hazát nyíltan áruló Fidesz szégyenére március idusán. Mi pedig végre vitatkozhatunk Orbánnal, vagy legalábbis a patrióta agymenésekből gyúrt sommás avatarjával a hasonmásversenyen. Vagy nevethetünk rajta. Kezdetnek jó, és gyógyít.