Volt néhány dal az óvodában, amit bár lelkesen fújtam, jelentésüket nemigen értettem. Az egyik ilyen az Iglice, szívem kezdetű, amiről méltán hihettem, hogy madár, hiszen aranyos lábúnak titulálták, ellenben jóval később egy népdal-kottán láttam, hogy bizony nem madár, hanem bakkecske. A szónak alaposabban utánanézve pedig kiderült: az iglice valójában egy lila virágú, szúrós tüskéjű növény.
Jött aztán a „Kicsi vagyok én, majd megnövök én, mint a tüdő a fazékból kidagadok én…” – ám mert
gyerekként sosem láttam, valójában mekkorára is dagad főzés közben ez a belsőség, elképzelni sem tudtam a jelenséget.
Az élet később megtanított erre is. Egy kisebb lábasban tettem fel jó kilónyit, hogy kutyáinkat kényeztessem vele, ám nem sokkal később hangos sikongatások közepette kerestem jóval nagyobb fazekat, miután az eredeti lábasról a „kidagadás” lerepítette a fedőt, a kitüremkedő kis gömböc pedig kezdett kimászni onnét.
Ez a tüdős versike jutott eszembe, amikor a héten, egyetlenegy hirtelen szabadnapra, hátrahagytam e hazát. Itáliába utaztam két baráttal, egyikük repülőgépen még sosem ült, pedig lassan fél évszázada él e Földön. Valójában neki szerveztük a meglepetést, sokáig eltitkolva az úti célt, s a közlekedési eszközt is, amellyel odáig elérünk. Pár órával az indulás előtt aztán kénytelenek voltunk bevallani, miután kiderült: mindennapi viseletként a hátizsákjában paprikaspray, dugóhúzó és egy okos kis svájci bicska is lapul. Természetjáró ember, így ezek inkább az erdőben való boldogulást, semmint a védekezést szolgálják, kivéve persze a csípős kis aeroszolt, amit medvék és farkasok ellen tartogat a zsákjában. Ámbár, mióta hajnalra jár dolgozni, s akkortájt indul, amikor a bulisták épp hazafelé tartanak, akár még az utcán is hasznos lehet.
Megérkezve andalgósan sétáltunk egyet a dóm körül, majd néztük, ahogy ebédidőben a diákok kiülnek az iskola előtti parkba, négyes-ötös csoportokban, előveszik a kis elemózsiás-dobozokat, benne párolt zöldségek, felszabdalt pizzák, hidegen is élvezhető tészták, s falatozás közben vidáman beszélgetnek egymással. Megcsodáltuk a menő étteremben felszolgáló pincérek rózsás brokátzakóját, a magas sarkú cipőben, kalapban grasszáló, korukat méltósággal viselő nagymamákat, az úriember kinézetű, elegáns nagypapákat. Megettük a tavasz első pisztáciafagyiját – miközben erről megosztott fotóink láttán közeli családtagjaink bőszen emlékeztettek rá, hogy gyerekkorunkban „r” betűs hónapokban, vagyis szeptembertől áprilisig tilos volt az ilyesmi –, ittunk sűrű eszpresszót belvárosi teraszon, ettünk isteni pizzát a Rossini-ben, s végigjártuk a vasútállomás melletti piacot is. A buszról integettünk az alkonyi fénybe burkolózó San Siro stadionnak, ahová jó pár éve akkor még kisfiunkat AC Milan – AS Roma meccsre vittük, majd egy rövid repülőút után éjjel vissza is érkeztünk.
Boldog nap volt. S talán hasznos is, hisz magunk emeltük le a fedőt, s engedtük ki kicsit a gőzt, amit az itthoni politikai purparlék petróleuma hevít.