Az elcsépelt szlogen újrahasznosításával sikerült még abszurdabb terepre kormányozni a kampány kormánypárti propagandáját, A régi szöveg maradt, de Soros György helyét Zelenszkij vette át: most ő se nevessen a végén. Az első hadjárat után csaknem kilenc évvel újabb petíció is készült, és állítólag több mint másfél millióan aláírásukkal hitelesítették, hogy az ukrán elnök tényleg nevetni készül.
Zelenszkijt Orbánék kitartóan provokálják, ahogy csak ízlésük és fantáziájuk bírja. A propaganda vadabbnál vadabb üzenetei, gátlástalan hamisításai értő fülekre leltek a kormánypárt híveinek sorában, sikerült az oroszoktól való távolodást közeledéssé átállítani, az ukránutálat már menő. A pénzszállító autóval történt inzultus egyszerre szörnyű és ügyetlen, kormányzati felhatalmazással pedig maga a szégyen. Mégis, a fals tájékoztatás kotlátlan anyagi forrásai, a közösségi média manipulációi, a bunkerszemlélet korlátoltsága, valamint a totális elbutítás rendszerszintű alkalmazása egyre fogyatkozó sereghez talál utat. De a hatalom egyre csak rohan tovább, a vakmerő, kockázatos kalandokba.
Közben azonban a „háború, Zelenszkij, Brüsszel” hármas befutó kampányhimnuszába mintha minduntalan belezavarnának a hömpölygő események. A főnök elvesztette ütemérzékét, a sínen pedig nincs váltó, ugyanakkor a folyamatos szövegfércelés, a puszta-show, a lekenyerezés egyre nyersebb manőverei, a celebek buta igyekezete talán még a vakhitűeket is elbizonytalanítja. A kimondott szó másnap már érvényét veszti, nincs kiizzadt poén, ami ne sülne el visszafelé. Feltűnő, ahogy a szentnek hirdetett szándékok mögött szentségtörők a feslett jelmez mögül előbújó nyers érdekek.
Már a mostani kampány kulcsszavaként használt félelem sem passzol a „hármas befutó” leegyszerűsített üzeneteihez. Korábban nem okozott ez különösebb problémát, hatott az „átszerelés”, de az események gyorsasága és kiszámíthatatlansága miatt a tegnapi verdiktek villámgyorsan elavulnak. Nem a csontvázak – az egész szekrény dől. Ráadásul az évek alatt gondosan felépített tabuk is a szemünk előtt törnek darabokra.
Másutt és másképp vált súlyossá a helyzet, mint amiről a tervezett „féltetés” receptje szólt. Ráadásul a műsorváltozás okozta új rettegés pontosan azokat a szereplőket hívja más szerepben színpadra, akiket a hatalom eddig ajnározott, piedesztálra állított. És mintha a világ korábban prognosztizált szétesése sem pont úgy zajlana, ahogy azt nemzetünk főmérnöke megálmodta. Hiába a beton keménységű víziókból napok alatt konfettit csinál az élet. A békepártiság fogalma mára még mocsarasabbá vált, ellentmondásai feltűnőek, a gazdasági lemaradást egyre kevésbé fedi el a kapkodó osztogatás és a ráolvasás. A fellengzős szavakat naponta miskárolja a valóság.
A kitartó viszálydiplomácia következtében mindenütt a szélsőjobbal parolázunk, de a patriotizmus (hatalomba kerülvén) országonként máshogy értendő. A magyar kommunikáció „különleges hadművelete” egyre nyilvánvalóbban orosz mintát követ, és már az sem biztos, hogy érdemes hatalmas ovációval kísérni az amerikai elnök valamennyi szeszélyesen sorjázó tánclépését. Biztosan vannak, akik továbbra is a béke apostolának tekintik Trumpot és Putyint, de ez inkább a katasztrófahumor kategóriájába tartozik, ahogy kormányfőnk friss megállapítását is, miszerint „Trump győzelme óta jobb hely lett a nyugati világ”.
Az amerikai elnök imád nyilatkozni, ultimátumot adni, majd azt halasztani, visszavonni - megszeppent kollégáinak mára rá kellett döbbenniük: momentán se olaj, se gázai üdülőparadicsom. Trump a világ fogláraként fellépve egyre inkább foglya akcióinak, fut a pénzünk után, szövegei gőgösek, hárítók, netán bunkók, mint az alábbi: „Megnyertük a háborút, de még be kell fejezni. Majd akkor lesz vége, ha a csontjaimban érzem. Még egy kicsit ütjük őket, csak az öröm kedvéért.” Amikor Orbánt arról faggatják, hogy mennyire összeegyeztethető békepártisága azzal, hogy egyik legszorosabb szövetségese, Donald Trump háborút indított Irán ellen, csavarral hárít: „A kérdés az, hogy háborút vagy békét indított el valójában. Ez még nem dőlt el, majd a történészek fogják ezt eldönteni”.
A nemrég alakult Béketanács hiába válik lassacskán köznevetség tárgyává, másodligás tagjai közt ott feszít büszkén a mi emberünk is. Eközben a civilnek maszkírozott CÖF a közel-keleti sokkot félretolva irracionális kérdéssel hozakodik elő: mit tenne a NATO, ha Ukrajna megtámadná Magyarországot? Ez annak a féktelenül abszurd stratégiának a kivetülése, amely akkor sem hajlandó tágítani az eredeti narrációtól, ha a félelem eszkalálódása egészen más utat rajzol, mint amit régóta reméltek felizzítani.
A fejlettebb országok többsége ma már nemcsak tart ettől a politikai pilótajátéktól, hanem megbotránkozva figyeli, hogy meddig képes elmenni egy kurzus a hatalma átmentéséért. Az persze továbbra is kérdés, hogy az uniós támogatások elmaradása, a költségvetés abszurd tételei, a gazdaságfejlesztés hibás és egyoldalú lépései, az önkény helyi megnyilvánulásai, az aberrált tájékoztatás lépései egy kicsit is gondolkodni igyekvő ember számára meddig illeszthetők össze a szuverenitás igencsak féloldalas védelmével. Naponta a legkülönbözőbb vörös vonalak közt csámpázunk: vajon továbbra is legyint ezekre a nagyérdemű, ha már a bőrén érzi az igazság kifordítását, a tétek súlyos következményeit?
Összpontosítsunk az adu ászra, mely szerint csakis Orbán Viktor védhet meg minket a háborútól. Kimaradni ebből kizárólag ő tud, vetélytársa - Brüsszel ügynökeként - erre képtelen lenne. Erre érkezik a sokadik kampánybaki, amikor is a kancellária vezetője egy suta mondatával beleesik abba a csapdába, amelyet pont a Fidesz ásott 2022-ben Márki-Zay Péternek. Arra a kérdésre, hogy ha maga Donald Trump kérné, adna-e Magyarország katonai segítséget a Hormuzi szoros felszabadításához, az óvatos válasz így hangzott: Trump nem kért még ilyet, „de ha ő ezt kérné, akkor megfontolnánk”. Egyelőre azonban a kormány nem foglalkozik a kérdéssel.
Másnap hiába nevezte Orbán mindezt bolondságnak, ő és csapata tudja csak igazán, mivé dagasztható egy efféle bolondság. A kampányok kiskátéja szerint elég, ha a „blöki kint van a gangon...” De legyünk nagyvonalúak, és ne kalapáljuk üggyé az elszólást, már csak azért se, mert Orbán igazából semmitől sem tud megvédeni minket. Mert mára a háborúnak nemcsak az eszközkészlete, hanem a fogalma is átalakult. Azaz nem csak abból áll, hogy fiainkat elviszik katonának, vagy szirénák visítanak a Nagykörúton. Más természetű is lehet a pusztítás.
A globális következményeknek, az egymásba fonódó válságok beláthatatlan hullámzásának csak ideig-óráig lehet útját állni regionálisan (hiába kapaszkodott valami ilyesmibe egykor a szocialista Magyarország). Populista szózatokkal, ide-oda pattogó szövetségek háta mögé bújva, abszolút megoldást kínáló magánmutatványokkal, ravasznak képzelt szövegekkel, egyedinek vélt surranópályákkal aligha lehet operálni. Minden bedobott mentőövnek ára és másutt nehezen kikalkulálható következménye lehet.
Trump fénye fakul, Putyin személye inkább riaszt, de az egyenlő távolságtartást Orbán már rég feladta. A tengerentúlról érkező támogató szavak átütő mennyiségű szavazatot aligha hoznak, a befolyásolási kísérletek – úgy tűnik - amúgy is Moszkva felől a legerősebbek; és az energiakrízis egérútjait is onnan lesi a magyar vezérkar.
Mondják, ilyenkor a főnök elemében érzi magát. És lám, azonmód összeült a gazdasági főtanács. A választás tétjévé emelt kormánypárti állítás azonban ettől még a levegőben lóg: mitől is véd meg minket Orbán Viktor?