Mindenki vár valamit attól, ha áprilisban új országgyűlés és új kormány kerül hatalomra. Van, aki azt mondja: jöjjenek az új emberek, Orbán Viktor helyett Magyar Péter, Nagy Márton helyett Kapitány István. De ez kevés: ha ugyanazok a struktúrák és mechanizmusok maradnak életben, mint amelyek között eddig éltünk, ha csak a vezetők személye cserélődik ki, akkor mi, az ország nem nyertünk semmit. Mi több, marad a közvélekedés, hogy aki politikus, az mind „olyan”.
Van, aki mást vár: hozzák rendbe az oktatást, az egészségügyet, a szociális szférát, a tömegközlekedést, a környezetvédelmet, a külkapcsolatokat... Ezek az elvárások is teljesen jogosak, bár a „rendbehozást” mindenki másképp képzeli el, mindenki más elvárásokat támaszt, és minden konkrét lépés és intézkedés csak évekkel később érezteti igazán a hatását. Mindenki egy kicsit csodát vár, és már másnapra várja a felemelkedést.
Én most nem ilyen jellegű elvárásokat fogalmazok meg, hanem morális természetűeket. Olyanokat, amelyeknek – véleményem szerint – át kell hatniuk az egész életünket, amelyeknek minden egyes konkrét döntés és intézkedés hátterében ott kell állniuk, mi több, amelyek fontosabbak minden egyes konkrét döntésnél és intézkedésnél.
AZT SZERETNÉM LÁTNI, HOGY HELYREÁLLÍTJÁK A KÖZBESZÉD TISZTASÁGÁT. Hogy olyan nyelvet fognak használni, amely nem a kérdések elfedését vagy retorikus áttolását szolgálja, hanem érdemben és világosan arról szól, ami a valós probléma. Nem kész sablonokat szajkóznak, nem egy kitervelt politikai marketingstratégia szlogenjeit. Hogy nem beszélnek el az emberek feje felett, és a szavakat nem manipulációra használják. A szavaknak a tettek adnak hitelt, és a tetteket a szavak alapozzák meg. Nem szabad, hogy mást lássunk magunk körül, mint amit a politikusok hirdetnek. Nem szabad hitelteleníteni a szavakat. Újra példát kellene mutatni az országnak arra: a nyelv arra való, hogy általa megértsük egymást, és így a nyelv lehetőség, hogy kapcsolatot teremtsünk ember és ember, gondolat és gondolat, embercsoport és embercsoport között.
Ne kérdőjelezzék meg senkinek a jószándékát, sem a magyarságát. Minden ember, még a politikai ellenfelek is, vélhetően jót akarnak, csak éppen a maguk meggyőződése, értékrendje szerint, családi és személyes múltjuk által meghatározott módon. Valaha létezett egy elképzelés arról, hogy megfogalmazható a nemzetet összetartó liberális minimum és nemzeti minimum, olyan elvek és alapértékek rendszere, amelyeket mindenki, pártállástól, vallástól és politikai értékrendtől függetlenül elfogad, és ami a közös értékrend alapját jelenti. Jó lenne, ha ismét esélyt teremtenének arra, hogy ilyen közös alapelveket lefektessünk.
Azt szeretném, ha elfogadnának minden állampolgárt egyenjogúnak és egyenrangúnak. Ha minden emberben elfogadnák a maga értékendjét, életformáját, döntéseit, ha elhinnék, hogy mindenki a legjobb módon akar cselekedni, dönteni, élni. Ez azt jelenti, hogy az állam ne minősítse az egyes értékrendeket és életformákat, hanem mindenkinek adja meg a lehetőséget, hogy a saját életét kellő méltósággal élhesse.
Jó lenne látni, hogy mindenek felett tiszteletben tartják a jogállamiságot. Semmiféle jogon kívüli „igazságérzet” vagy cél nem indokolhatja a jog megkerülését és semmibevételét. A joggal élni kell, és tilos vele visszaélni. Ismét jó lenne megtapasztalni, hogy a hatalmat és a parlamenti többséget nem a jog kijátszására vagy jelentőségének lefokozására használják. Szeretném azt látni, hogy a hatalmon lévők követik a törvényeknek mind a betűjét, mind a szellemét, ezzel példát mutatva az országnak arra, hogy az állampolgári öntudattal a jog követése jár együtt.
Szeretném látni, hogy nem az ellenség vagy barát dichotómiában gondolkodnak. Hogy nem teremtenek ellenségeket, és nem képzelnek ellenségnek mindenkit, aki másként gondolkodik. Hogy nem osztják föl az országot „fideszesekre” és „tiszásokra”, hogy nem sorolják táborokba és nem minősítik az embereket a politikai meggyőződésük vagy pártpreferenciájuk szerint. Hogy nem akarnak szembeállítani egymással népeket, országokat, politikusokat, nem osztják fel az országot barátokra és ellenségekre. Hogy elfelejtik azt a háborús retorikát, aminek szellemi fogságában a hazánk és a nyelvünk, a szellemi élet és a közbeszéd jelenleg vergődik. Nem szabad ellenséget látnunk mindenkiben, aki más, mint mi magunk, és főleg nem szabad ellenségeket kreálnunk. Különösképpen nem szabad ellenségnek kikiáltanunk egy olyan országot, amely élet-halálharcot vív függetlensége és szuverenitása megőrzése érdekében.
SZÉP LENNE, HA VISSZA TUDNÁK ÁLLÍTANI A SZOLIDARITÁS ÉRTÉKÉT. Jó lenne abszolút és megkérdőjelezhetetlen normává tenni, hogy az emberi közösség első erkölcsi parancsa a gyengék, elesettek, szegényebbek iránti szolidaritás. Azt képviselni, hogy minden egyes ember döntéseinek egyik vezércsillaga a szolidaritás kell legyen. Merthogy mindannyiunknál élnek még szegényebb, betegebb, magányosabb, kiszolgáltatottabb emberek. Egy politikai közösség akkor tölti be jól a feladatát, ha mindenki, de a tehetősebbek és jobb helyzetben lévők többel, a szegényebbek és rosszabb helyzetben lévők pedig kevesebbel járulnak hozzá a közösség életéhez. És azt képviseli, hogy a szolidaritás az ember mivoltunknak szól, és legyünk szolidárisak magyarokkal és menekültekkel egyformán.
Örülnék megint azt látni, hogy tiszteletben tartják az örökségünket: mind a természeti, mind a szellemi örökséget, mind az ember alkotta környezetet. Nem szabad továbbra is betonnal leönteni az országot, hanem gondosan és odafigyelve meg kell őrizni a földet, az erdőket, a vizeket, a levegőt, a növényeket, az állatvilágot, mi több, gazdagítani, óvni, és jó állapotban továbbadni az utódainknak. Nem szabad pusztítani, amink van, és nem szabad ál-műemlékeket és ál-történelmet kreálni. A városokat, az épületeket, a korábbi, értékeket jelentő intézményeket féltő gonddal, odafigyeléssel és alázattal kell megőrizni.
Jó lenne, ha tiszteletben tartanák a szakértelmet és a tudást. Jó lenne, ha a döntéseket minél inkább szakemberek hoznák, vagy legalább minél szélesebb körben és minél komolyabban konzultálnának a politikusok a hozzáértőkkel. Ha minél szélesebb döntési jogköröket delegálnának a szakmai szervezeteknek, még akkor is, ha ez könnyen eredményezheti, hogy nem a politikai döntéshozók elképzelése szerinti döntés születik. A szakértelem ugyanis a tudás felhalmozásának eredményeképpen jön létre, és nem függ politikai pártoktól és kormányzati ciklusoktól. Annál inkább figyelni kell a tudomány és a szakmák hangjára, minél kevésbé tetszik a politikai szereplőknek az, amit mondanak. Mert a tudás jelenti a politikai hatalom legkomolyabb kontrollját.
Öröm lenne azt látni, hogy tiszteletben tartják a civil társadalmat. Ha a politika – az állam – nem akarná nevelni a társadalmat. Az ország vezetői példát mutathatnak, de semmiféle ideológiára vagy ízlésre ne neveljék vagy kényszerítsék az embereket. Tartsák tiszteletben az emberek önszerveződését. Építsenek ki minden olyan szervezettel partneri egyenrangú viszonyt, amely a társadalom valamely csoportjának hangját szólaltatja meg. A civil szervezetekkel, az egyházakkal, a nemzetiségek önkormányzataival, a szakmai szervezetekkel, a helyi önkormányzatokkal, a független intézményekkel legyenek partneri viszonyban.
Nem szabad gyanakodni rájuk, és nem szabad megpróbálni bekebelezni őket. Hanem elfogadva azt, hogy a mai magyar társadalom sokrétű és sok értékrendű, gazdag és tagolt világ, ezért egy gazdag és tagolt civil szféra képes arra, hogy kifejezze, artikulálja a sokféle elképzelés, érdek és világkép minden szólamát. Ahhoz pedig, hogy az emberek kellő felelősséggel és tájékozottsággal tudjanak állást foglalni minden kérdésben, széles körű, pártatlan és szabad újságírás, média és közösségi média kell. Ha a politikai döntéshozókról rosszakat írnak, ha nekik nem tetszőt, akkor is, sőt, annál inkább.
Jó lenne látni, hogy kellő szerénységgel viselkednek. Mert a megválasztás, a hatalomba kerülés nem végcél, hanem egy kemény munka kiindulópontja, lehetőség arra, hogy felelősséggel szolgálják azt a politikai közösséget, amelytől bizalmat kaptak. Szerénynek kell lenni, máskülönben nehéz megtalálni a helyes arányokat, az érvényes megszólalásokat, a kellő önmérsékletet. Tudni kell, hogy egyetlen politikai erő sem maradt még örökre hatalomban, és hogy utólag hogyan gondolunk vissza egy-egy korszakra, pártra vagy politikusra, az csak attól függ, hogy mit tettek hatalmuk évei vagy évtizedei alatt.
TISZTELET ÉS SZABADSÁG. Ezt a két értékrendet írta zászlójára a mostani választásokon győzelmi esélyekkel induló párt. Hogy ki mit hirdet magáról, az nemcsak azért fontos, mert ígéretet jelent, hanem azért is, mert ha elbizonytalanodnak, ha a konkrét helyzetekben túlságosan a helyzetek, érdekek és lehetőségek szerint igyekeznek politizálni, akkor szemüket e két értékre vethetik. Mindig feltehetik e két kérdést: tiszteletteljes-e az, amit mondunk és csinálunk? Az emberi szabadság felé vezet-e az, amit mondunk és csinálunk?
Emellett egy ilyen jelszó mindig számonkérhető. Egy év, négy év múlva megkérdezhetjük: valóban a tisztelet és a szabadság értéke volt-e, amelyet e párt követett? Megadták-e az egyes embereknek, az egyes társadalmi alrendszereknek és csoportoknak, és megadták-e a társadalom egészének azt a szabadságot, amely minden hatékony, konstruktív és szolidáris működés elengedhetetlen feltétele? És megadták-e minden egyes embereknek, minden társadalmi csoportnak, a természetnek és az emberi kultúra minden alkotásának azt a tiszteletet, ami léténél fogva megilletni?
Én nagyon bízom abban, hogy igen lesz a válaszunk, és a Tisza Párt méltó lesz ahhoz a két értékhez, amelyeket most zászlójukra tűztek. Jól választottak, mert két kikerülhetetlen alapértéket fogalmaztak meg programjuk alappilléreként. Most már csak töretlenül, sőt rendületlenül ki kell mellettük tartaniuk kormányra kerülve is.
A szerző tanár, irodalomtörténész.