Reggel kitaláltam, hogy akkor hónapok óta tervezett kis történetemet megírom a véletlenek hatalmáról, a randomról, a sors szeszélyeiről. Hiába volt összeállítva a vázlat, mikor leültem volna megírni a sztorit, valami mindig közbejött, valami váratlan, és emiatt arról meséltem. Bekapcsoltam a gépet, megfőztem a kávém, leültem, mikor szólt Ilka lányom, hogy a tengerimalacunk szeme egyre rondább és akkor most már tényleg hívjuk fel az állatorvost. Szeme körül vörös a bőr, látszik, sírt már a kertben. Idegesen szisszenek fel, mert sejtettem, hogy ez lesz. Este főztem kamillateát, borogatták is vele, de túl szép lett volna, ha ettől elmúlik.
Az a helyzet, hogy van egy hatalmas nagy ketrecünk a kertben, benne két, alkalmanként három tengerimalac, akik szabadon élnek a nem túl nagy kert labirintusában, csak este zárjuk be őket, hogy nehogy valami róka, nyest vagy macska elkapja őket. Szerintem nekik van, tengerimalacként manifesztálódva a Földön, a legjobb életük. Már maga a ketrec is két emeletes, szerintem pár csirke is simán elférne benne, még barátoktól kaptuk ingyen anno, a Covid kitörésekor, mikor beszereztük az első állatokat a gyerekeknek. Van előttük mindig széna, táp, víz, minden nap friss fű, meg sok gyümölcs, rendesen Hilton-kategóriás az ellátásuk. A kezdeti kisállatok már kihaltak, de mindig vettünk újakat, betömve a falanxon keletkezett réseket. Jelenleg két állatunk van, egy fekete-fehér és egy angóra-borzos fehér. Kezesek, szelídek, gyerekek gyakran simogatják őket, de nincsenek agyonpátyolgatva. Nem is szaporítanám a szót, állathoz méltó sorsuk van.
A gond egy hete kezdődött, mikor észrevettem, hogy valami szürke fátyol borult a fekete-fehér állatka jobb szemére. Nekem egyértelmű volt, hogy hályog, nem is szóltam róla, mert biztos voltam benne, hogy a gyerekek is látták már. Az életkorra fogtam, szürkehályog, nem gond, félvakon is ellesz, bíztam benne, rendesen evett és fogadta simogatásomat. Azonban tegnap reggel, Lida lányom, riadtan mondta, nagyon elmérgesedett a kis haver szeme, nézzük már meg. Kivonult a családi nagyvizit, konstatáltuk, hogy a szeme hályogos, de körülötte erősen piros és láthatóan nagyon kiguvad a szemgödörből. Nem volt szép, el kell ismernem, valami folyadék is szivárgott belőle, de evett és nem tűnt feszültnek. Lida kijelentette, hogy hívjuk az állatorvost, mert ez rondább és ennyivel tartozunk neki.
Hívta az állatorvost, nem is a közelebbi irodát, hanem amelyik a Ford Kinnardi bevásárlóközpontban található a Pets at Home áruházban. Kérdeztem miért, azt mondta ezt dobta fel a gép először, most már mindegy, be is jelentkezett egy csilingelő hang, hogy miben segíthet. Lányom világosan felvázolta a dolgot, a hang mondta, hogy 4.30-ra mehetünk, 60 font a konzultáció és a többi attól függ, mire jut a doktor, milyen kezelést ajánl.
Megfagy a levegő a nappaliban, nézzük egymást, mindenki tudja, mit fog mondani a másik. Lida hívja Ritát, a párom, aki mondja, hogy 28 perc múlva lesz itthon kocsival, még pont odaérünk a dokihoz, letesszük.
-Apa, tudom, mit gondolsz, figyelj, ez nagyon sok, kifizetem én!
– Kislányom, ez nem a te dolgod, de tudod mit gondolok erről, megbolondulok!
- Apa, de ez az állat hozzánk tartozik, biztos fáj neki, most olvasom a ChatGPT-t és azt mondja, hogy ez vagy bakteriális, vagy a foga vagy valami más, de nem fertőző! - mondja Lida.
- Nekem azt mondja, hogy lehet fertőző és hogy mindenképpen el kell vinni az állatorvoshoz, mert valami nagy baj fog történni! - fűzi hozzá Ilka.
- Gyerekek, a mesterséges intelligencia hírhedten hülye tanácsokat is tud adni, lám, két eltérő vélemény egy perc alatt, hagyjuk már a konzíliumot!
Megfájdul a fejem, idegesen számolok és látom, hogy az egységem, fegyvereit eldobálva, felemelt kézzel jön ki a kukoricásból. Ha hatvan font a kis beszélgetés, ez felkúszhat akár százötvenre is, meg biztos visszarendelnek! Nem hiszem el, hogy ebbe keveredtem. Jópár ismerősünknek van kutyája és egészen horror sztorikat hallottam. A legtöbben komoly biztosítást kötnek, már a kutya megvétele után azonnal és ezt fizetik is havonta, mert enélkül kifizethetetlen lenne akármilyen gond. A szomszédunk kutyája valami 3000 fontba került mire kiszenvedett, a barátaink kutyáját egy olcsóbb kocsi árából gyógyítgatták, másik barátunk anyagilag beleroppant a kutyájuk képzelt betegségeibe, Jill barátnőnk azért mondta le a nyaralását, mert a félretett pénz elment a kicsit pocakos spániel bél gondjaira. Szkeptikusan figyeltem eddig, mert nem az én sztorim volt és biztos voltam benne, hogy ebben az országban, aki ilyen terhet vesz a nyakába, az tudja mivel jár és magának csinálja a bajt.
Nézem az agy nélkül rágó kis fekete-fehér szőrpamacsot és arra gondolok, ha pechem van, akkor akár három napnyi nagyon kemény munka ellentételezése fog elszállni, egy már amúgy is túlkoros, létezésével (értelmi szintje miatt) tisztában nem lévő állat okán. Jézus Mária, sóhajtok fel. Tényleg olyan ez az egész felnőtt lét, mint Drake kapitány hajója, ahol hiába dolgoznak keményen a szivattyúknál a matrózok, de az új és megint újabb lékeken folyamatosan áramlik be a víz. Tényleg, nálunk keményebben kevesen dolgoznak. A feleségemnek végül is öt munkahelye van, én is mindig azt nézem, hogyan tudok új ügyfeleket felhajtani, akiknek kertészkedem, vagy bármilyen ház körüli munkát elvégzek a tetőjavítástól kezdve az eldugult csatorna kidugaszolásáig. Árulom a képeim, írok, graffitiket festek, dolgozom egy tájépítész cégnek is. Mikor valamennyi pénz összejön és felderülünk, hogy na majd most, végre félreteszünk, akkor valahonnan friss ágyúgolyó jön, és ropogós új léket üt. Pár hete szólt a főbérlő, hogy 300 fontot rádob az albira. A kocsim javíttatása egy tragikomédia volt. Tegnap Andor fiam egy ruhafogassal módszeresen leverte a frissen festett falat az előszobában, s most megérkezett az állatorvos személy a kettes vágányra. Nem akarok viccesen fogalmazni. Vannak helyzetek, amikor nagyon nehéz nem elkezdeni törni zúzni magam körül. A lányok érzik, hogy kezdek megcsúszni, megint elismétlik, hogy beszállnak. Ilka átad 10 fontot, szabadkozik, hogy ennyi van összesen, a zsebpénze.
Megrázom magam, sóhajtok, mondom, szó sem lehet róla, gyerekek, majd én kifizetem, kicsit el is szégyellem magam, mit láthatnak ezek a gyerekek belőlem?!
Ekkor látjuk az órát, feleségem sehol. Lida idegesen hívja, elkezd kiabálni, hogy hol tart, szegény Rita szabadkozik, az egész város be van állva, rájövünk, hogy nem érünk oda a randira. A lányok elkezdenek bömbölni, Lida hívja a dokit, lemondjuk, mert ha későn mondjuk le, félő ránk verik a vizit összegét. Annyira idegesek vagyunk, hogy csak az utolsó pillanatban sikerül, megint kirobban vagy három kiabálás. Mire Rita hazaér, mindenki idegroncs. A kis állatka egykedvűen zabál. Lekéstünk mindent. A szeme gusztustalan. Valami zöldes lé kezd el szivárogni belőle. Mi lesz ebből, anyám?!
Megcsinálom a kamilla főzetet, belocsolják vele és elmegyünk vendégségbe.
Éjfélkor érünk haza, mikor meglátjuk a beteget, megint minden gyerek elkezd bőgni, Lida üvöltözik, hogy ahelyett, hogy buliztunk volna, azzal kéne foglalkozni, amiért felelősséget vállaltunk, becsapja a szobája ajtaját.
Reggel kelek. Valami hat órát aludtam. Már hallom, hogy valaki szentségel. A gyerekek lenn nézik a betegünket. Hallom a hangokból, hogy baj van. Hálát mondok Istennek, hogy egy kortyot nem ittam, és nem másnaposan kell nekimennem ennek a menetnek. Lemegyek az emeletről, mindenki futkos, Rita rohan dolgozni (szombat reggel, erdei iskola szeánsz), Lida kapkodja a cuccait, egy hat órás műszakja van egy istállóban terápiás pacikkal és speciális gyerekekkel, összeveszünk, elrohannak, mi ott maradunk a 10 éves fiammal és a 13 éves lányommal kétségbeesve. Arra jutunk, hogy akkor nincs mese, csináljunk valamit. A tengerimalac szeme vörös körbe, annyira kidagad, félő kipukkad és levedzik, de már mélyzöld. A buliban kaptunk egy tippet, hogy van egy állatorvos Aberdauerben, aki nagyon olcsón, a kertjében gyógyít, irgalmas kórházat üzemeltet, menjünk oda, megvan a szám is. Elviszem a fiamat kosáredzésre, megbeszéljük Ilkával, hogy edzés után indulunk. Az edzés kilenctől tart tízig. Tízkor hív Ilka, hogy 11-ig rendel csak, de ha most indulunk kocsival, akkor sem érünk oda, mert olyan messze van, át kell menni a tengeren a nagy hídon. Mire hazaérek, a lányom romokban, hangosan bömböl, eldöntöm, jöjjön, aminek jönnie kell, hívjuk a hivatalos állatorvost a Pets at Home áruházban. Most a boltlánc másik egységét hívjuk, ami közelebb van hozzánk.
Ilka hüppögve hívja őket, beszámol a fejleményekről, ecseteli, mi történt este óta, elsápad, leteszi, bőg, nem mer rám nézni.
- Azt mondják, most már 120 font, Apa!
- De miért?
- Mert már átkerült sürgősségi kategóriába és azonnal induljunk, mert várnak!
- De mi az, hogy rohanjunk? Tegnap hatvanat mondtak!
- De most már 120, és ez csak a konzultáció, meg azt is mondták, a szem mindig sürgősségi eset!
Sír.
Sebesen számolok, ebbe meg fogok bolondulni, hirtelen mondom Ilkának, hívja a távolabbi boltot, akikkel tegnap beszéltünk. Előtte iszik vizet, abbahagyja a sírást, próbálom helyre pofozni, mint egy Tyson-meccs előtt. Felajánlom, hogy beszélek én, de azt mondja, fél tőle, mert elküldöm a picsába őket, megint sír, kezdem elölről az itatást és nyugtatást.
Végül is valamennyire rendezetten telefonál, nem említi, hogy rosszabb lenne a helyzet, időpontot kér, igen, igen, akkor 60 font, igen, igen, akkor 11 óra negyvenkor várnak minket!
Egyértelmű, hogy palira vettek minket az első helyen, mert ez egy bolt hálózat, ha a második helyen nem sürgősségi a szem, akkor valaki hazudik. Nem hiszem el, hogy egy síró gyereket azonnal lehúznak, ha hallják az ijedelmet. Hirtelen eszembe jut, hogy barátaink is ezt mesélték, hogy volt olyan érzésük, amikor a beteg kutyával mentek, mintha gerjesztették volna az aggodalmat, és már pörgött is a pénztárgép. Ahogy rohanunk a kocsihoz, a szomszéd szomorúan mondja, nekik sajnos ez a paráztatás sok-sok ezerbe került, nem is lesz több kutyájuk, az hétszentség! Nagyon megnyugtatott a hozzászólása Márknak, kocsiba be, és húsz perc múlva fékezek a hatalmas áruház előtt.
Ahogy belépünk a boltba, ami akkora mint egy megtermettebb szupermarket, több eladó odafut, gügyögnek a rágcsálónak és sóhajtoznak. Nekem ez rémesen kellemetlen , de nem mondok semmit, a hideg futkos a hátamon. Ahogy megyünk a bolt végében található rendelőkhöz, nézem a tömött polcokat, egy polcrendszeren csak macskaalmok, a másikon kutya ruhácskák, gnú szarvak rágcsálni a kutyáknak, élő eleség hüllőknek, hűtők tömve szalámikkal, ketrecek, százötven akvárium, negyven méter hosszan csak kutyus és macska játékok, fröccsöntött akvárium díszek, mű kövek, rágcsák a kutyáknak, kutya bútorok, itató tál kollekció, alvópárna részleg, pórázok százai, szépészeti polcok, csak samponokkal és bőr tápláló krémekkel, ízület tápláló nyomelemekkel, kész, odaérünk a recepcióhoz.
A recepciós nem a mi nevünket, hanem a kisállatunk nevét kéri el. Bemondjuk, kijön, ő is gügyög, sajnálkozik, vakargatja a fülét a malacunknak, aki folyamatosan eszik.
Leülünk egy padra. Van még 10 percünk. Egy nő a pultnál a kutyájával éppen a számla kifizetésének részleteiről tárgyal. Nagyon ideges szörnyülködik az áron, a recepciós vele érez, vigasztalja és tálalja neki a részletfizetés lehetőségeit. Én a polc rengeteget bámulom. Barátaink most jöttek haza Indiából. Azt mesélték, hogy átgondolták az életüket, meg a gondjaikat, olyan mélyszegénységet láttak élőben. Rájuk gondolok, ahogy egy hatalmas kövér nő, ajakbiggyesztve nézegeti a kutya itatókat, nem tetszik neki egyik sem, a lányának mormogja, mennyire szegényes ma a választék. A bevásárló kocsija telepakolva kutya kellékekkel, megérkeztem a purgatóriumomba. Nézem a csempét a lábam alatt.
Végül egy filigrán doktornő kerül elő, int, nagyon kedvesen beinvitál. A kis rendelőben leteszi egy asztalra a jószágot, mi körbe állunk, magamra szólok, hogy a testbeszédem ne legyen elutasító, igyekszem viselkedni. A doktornő hümmög, tapogat, csöppent az állatkánk szemébe valamit, belevilágít, hümmög. Aztán az állkapcsát tapogatja, hümmög, kimegy, bejön, ráncolja a szemöldökét. Hozzám fordul.
- Hát , hogy is kezdjem..., nagy a baj.
- Kérem, mondja, ne mismásoljunk.
- Szóval az a gond, hogy az állatuk fogai be vannak gyulladva, egy a gyulladás felkúszott a szemére és emiatt dülled ki, mert nem tud az üregben maradni. Namármost, mivel a szem így ki van dülledve, nem tudta nedvesíteni, s ezért kiszáradt, nem tudott pislogni, begyulladt. Az első lehetőség az, hogy műtét, kiszedni a fogakat, a kelést kipucolni, a szemet eltávolítani, mert elhalt. Mivel a fogakat ha kiszedjük, nem fog tudni rágni, érti, mire gondolok?
Bólintok.
- Ha ezt választjuk, akkor ezt itt nem lehet megcsinálni, kórházba kell vinni, ott kell maradnia és ez, hogy is mondjam, nagyon...nagyon drága.
-Mi a második lehetőség?
- Kap most fájdalomcsillapítót, mert bár nem mutatja, nagy fájdalmai vannak. Aztán kap krémet, cseppeket a szemébe, ez összesen 152 font lesz.
- Tessék?
- 152 fontot kérnénk ezért, de hétfőn megint látni szeretném kontrollra.
- De ettől nem fog elmúlni a gond, ugye?
- Nem sajnos, mert a gond a fog.
- És ha hétfőn jövök megint, akkor megint 150 font, de nem fog semmit segíteni?
- Igen.
- És mi a harmadik?
- Az eutanázia. Ez 150 font a hatvan fontos konzultációval.
Ilka elkezd bőgni. Nagy a csend. Én nézem a nőt. Azt hiszem, viccel.
- Ne haragudjon? 150 font egy 10 perces beszélgetésért, meg hogy elaltatjuk?
Rájövök, hogy hibáztam, Ilka szegény kétségbeesetten néz rám és öleli Andor fiamat. Másik kezével a tengerimalacot tartja, aki teljesen flegmán eszi az újabb salátalevelet.
- Sajnos ebből lehet választani. Most kimegyek egy percre, kérem, beszéljék át.
Kimegy és becsukja az ajtót.
Ilka szegénykém, elkezd keservesen sírni, hogy nem akarja hogy meghaljon Smudge és hogy ő fizet mindent, de mentsük meg! Elmegy dolgozni, de ne hagyjuk szegényt meghalni! Simogatom a hátát, ölelgetem, Andor nem ért semmit, csak simogatja a szőrpamacsot.
Visszajön a doktornő, köhhint, hogy mit csináljunk?
Mondom neki, hogy nem tudok határozni, van még egy gyerekünk, de nem tudom elérni, mert dolgozik, feleségem is dolgozik, de én ezt nem tudom megoldani, nem akarok dönteni.
Mondom Ilkának, hogy én csak egy hülye felnőtt vagyok, aki már megkeményedett, de ezt neki kell értelmileg felfognia, hogy nincsenek kártyáink. Próbálom Neki elmondani, hogy ez egy állat, nincs olyan tudata mint nekünk, csak a jelenben él. Most is zabál, látod? Semmit nem fog fel. A pénzt nem tudjuk kifizetni, de ha fizetünk is, nem élheti túl a műtétet. Sakk matt a helyzet. De ha hazavisszük, akkor nagyon csúnya vége lesz és nem tudjuk megmenteni. Ha pechje van három hetet is sivalkodhat a kínoktól.
