Kitömött nagyvadak, esőcsináló botok, karavánkürtként használt, kilyuggatott bivalyszarvak, rézedények és zebrabőrös fazekak töltöttek meg minden talpalatnyi helyet a reprezentatív terekben, és akit kellően felajzott a látvány, az – múzeumban merőben szokatlan módon – akár még vásárolhatott is.
Báró Bornemisza Pál kelet-afrikai kiállítása persze nemcsak abban különbözött a múzeum többi tárlatától, hogy a társaság krémje egy-egy oroszlánbőrrel vagy antilopszarvval hagyta el távozáskor a ruhatárat, hanem abban is, hogy az egyébként ingyenesen látogatható intézményben erre a bemutatóra 40 filléres belépődíjat szedtek. (Nem volt ez filléres összeg, az újság, amelyben meghirdették az eseményt, épp tizedannyiba került.) Igaz, a báró idejekorán bejelentette: a kiállítás tiszta nyereségét jótékony célra fogja felajánlani, az összeg felét az Erzsébet népszanatórium, másik felét a hírlapírók országos nyugdíjintézete kapja.
Igazán nem rendes dolog a nemes gesztusok méricskélése, de tény, hogy a nyugdíjintézet később közreadott nyilvános elszámolása szerint végül 53 korona 57 fillér folyt be hozzájuk a tárlatból, s bár Bornemisza báró így is a megvénült hírlapírók egyik legbőkezűbb szponzorává vált, könnyen kiszámíthatjuk, hogy a bemutató tiszta nyeresége eszerint 107 korona 14 fillér volt. Márpedig 1904. május 4. és június 5. között 4500-an látogatták meg a kiállítást, ami 1800 korona bevételt feltételez.
A hangsúly a „tiszta” szón van eszerint. De ahhoz, hogy megértsük, miért volt szüksége magának báró Bornemisza Pálnak is a jegybevételre és az állatbőrök, agyarak, népi faragványok és használati tárgyak eladásából befolyt összegre, vissza kell mennünk az időben másfél-két évtizedet. Egészen a főrend félresikerült házasságáig.
Bornemisza báró közismert ember volt ugyanis Magyarországon, csak szerencséjére elég sokáig élt ahhoz Afrikában, hogy már ne úgy tartsák számon, mint Schosberger Ottilia elvált férjét. Szenzációszámba ment, amikor 1882 nyarán az akkor huszonkilenc éves erdélyi mágnás feleségül vette Schosberger Henrik iparbáró idősebb leányát, aki az esküvő előtt egy nappal áttért a katolikus hitre. A lapok részletesen beszámoltak a fényes szertartást kísérő díszmagyarokról és csillogó gyémántokról, a húsz hintóban érkező násznépről, amelyben Ráth Károly főpolgármester és Trefort Ágoston miniszter is megjelent. Epésen fűzték aztán hozzá, milyen divattá vált főnemesi körökben gazdag zsidó családokba benősülni.
A bárót „arisztokratáink egyik legügyesebb és műveltebb tagja”-ként, illetve úgy írták le a lapok, mint akinek „nemeslelkűsége, méltósága és szívélyességgel párosult tekintélye” a legjellemzőbb tulajdonsága; de az kétségtelen, hogy a vagyonáról nem sok szó esett. S bár a kortársak ezt legfeljebb találgathatták, az utókor – hála a levéltáraknak – tételesen megtudhatja, hogy Schosberger Ottilia a krőzusi kelengyéjén kívül 50 ezer forint hozományt (tessék beszorozni kettővel, ha a korona értékre kíváncsiak!) és 12 ezer forintos évjáradékot vitt a házasságba. S amikor a frigy öt évvel később végképp zátonyra futott – „egyéni jellemük, életfelfogásuk és nézeteik olyannyira különbözőek és ellentétesek, miszerint ama egyetértést és boldogságot, mely a házas élet alapja és czélja, nem csak eddigelé feltalálni képesek nem voltak, de fájdalom nincs is semmi reményük, hogy azt jövőre feltalálni képesek legyenek” –, segített kifizetni a báró 32.486 forintos adósságát. A válási egyezség szerint a két lány neveltetésének, kiházasításának terheit is az asszony vállalta magára, míg a báró azzal vitte előre a folyamatot, hogy ő is áttért a református vallásra. Amikor pedig 1888 nyarán végre elválasztották őket, haladéktalanul eltűnt az országból.
Egyes lapértesülések szerint Kanadában készült birtokot vásárolni, de végül Dél-Afrikában kötött ki: 1890-ben már onnan írta egy marosvásárhelyi ismerősének, hogy „egészen jól érzi magát, nincs is szándékában visszatérni”. Legközelebb pedig a búr háború lezárulta után hallott róla a hazai közvélemény. 1901 őszén hazatért, végiglátogatta erdélyi rokonait, és izgalmas harctéri beszámolókat helyezett el az újságokban – a Lányok Lapjának például egy drámai történet jutott arról, hogy Kimberley elfoglalása után miként szembesült a báró a csatateret borító több ezer holttesttel, és hogyan találta meg egy búr lövészárokban egy anyának a harcoló fiához írott leveleit.
Ezzel aztán meg is született az új báró Bornemisza, az afrikai telepes, aki immár saját jogán, utazóként, vadászként és múzeumok beszerzőjeként volt híres. Az ország lassan megtudta, hogy Kelet-Afrikában hatalmas kávéültetvényen gazdálkodik, emellett kereskedelmi expedíciókat szervez és vezet. Olyannyira bennfentesnek számított, hogy amikor magyar felfedezők érkeztek a távoli földrészre – mint Damaszkin Arzén vagy Kittenberger Kálmán –, rendszerint ő segített nekik eligazodni. Még az élelmes szélhámosnő, dr. Angyal Jolán is – akinek ugyan nem harctéri sebész, hanem kőműves volt a férje, ő maga pedig nem operált, hanem jósolt a hiszékenyeknek – azzal igyekezett hitelesíteni az álcáját, hogy Bornemisza ismeretségével dicsekedett.
Ezt az új imidzset aztán a Nemzeti Múzeumban rendezett kiállítás koronázta meg, amely amellett, hogy fedezte utazásainak tetemes költségeit, széles körű ismertséget és több új megbízatást is hozott a bárónak. A múzeum, amely már korábban megvásárolt tőle ezer zoológiai preparátumot és úgy háromezer néprajzi tárgyat, további gyűjtésre ösztönözte, ahogy a British Museum is szívesen vette volna, ha szállít nekik ezt-azt. A kereskedelmi minisztérium pedig megbízta, hogy derítse föl, milyen lehetőség lenne Afrikában árusítani a magyar ipar és mezőgazdaság termékeit.
Ennél is nagyobb segítség lett volna persze, ha Bornemisza Pál korábbi sógorai, Schosberger Lajos és Rezső valóban létrehozzák azt az alapítványt, amelyet a Nemzeti Múzeumnak ígértek: a bődületes összegből, 300 ezer koronából 20 ezret a báró gyűjtőútjára szántak ugyanis. Sajnálatos módon azonban Tisza Kálmán megbukott, és az övét váltó kormány már más célra akarta használni a pénzt, amely nem mellesleg a Schosbergerek bárósításának ellenértéke volt.
Így végül csak két évig tartott Bornemisza Pál utolsó afrikai útja: a kereskedelmi áttörésből semmi sem lett, és ami azt illeti, már a fekete kontinens sem olyan volt, mint az 1880-as években. Vasútvonal szelte át a szavannát, az őslakosok a brit textilipar tömegtermékeit hordták, és bár az európaiak szerették azt hinni, hogy a varázsló pótolhatatlan botját szemlélik a múzeumi vitrinekben, az etnográfusok olykor már éltek a gyanúperrel, hogy a következő néprajzos majd egy másik botot kap a pénzéért.
Arról nem is beszélve, hogy maga Bornemisza Pál is, aki 1905-ben még rendszeresen hirdetett a Vadász és Versenylapban, miszerint „megrendeléseket elfogad bármilyen kelet-afrikai különlegességre”, jól tudta, hogy a hódítás hősi korszaka lejárt. A vasúti létesítményeket és távíróoszlopokat már nem borogatták a rinocéroszok és elefántok – egyszerűen mert ijesztően fogyatkozni kezdett a számuk. Az angol gyarmatokon már akkor korlátozni kezdték a vadászatot, amikor a báró még javában küldözgette a trófeákat Pestre. A zebra, a strucc és a zsiráf lelövését megtiltották, szabadon csak a ragadozókat lehetett irtani, de azt is méregdrága vadászjegy ellenében. A német területeken olcsóbb volt a lövöldözés, viszont a zsákmány után borsos összegű lődíjat szedtek.
Ötvenhárom éves volt Bornemisza báró, amikor 1906-ban végleg hazatért. December 4-én a pesti London szállóba jelentkezett be, állandó lakcímeként Mombasát adva meg. De bizonyára sejtette ő is, hogy a hátralévő éveire az öreg kontinensen marad. Németország és Erdély között ingázott, végül lányánál, Boroszlóban (Wroclaw) érte a halál, 1909 márciusában.
Arról már végképp nem tehetett szegény, hogy egy emberöltővel a halála után még egy, a korábbiaknál is abszurdabb élet adatott neki. Valami élénk fantáziájú zsurnaliszta kiötlött róla egy történetet, amely holmi rabiátus Pali báróként, afféle verekedős krakélerként idézte meg; felemlegette a Schosbergerekkel való szakítását, majd önkényesen elszerződtette csetei Herzog Péter dohánykereskedelmi vállalkozásához, csak azért, hogy onnan is kirúgassa végül. A furcsa történet lapról lapra szállt, hízott, végül 1944 őszén már főként arról szólt, hogy Schosberger Ottilia „nem tágított zsidó faji szokásaitól”, ezért kellett a bárónak kitépnie magát felesége családjának karmaiból.
Innen nézve tehát még szerencsének is mondható, hogy ma már mindnyájan elfeledve, békében nyugszanak.
