A giccs akár esztétikus is lehet, ezt tapasztalni az 1993-ban született Gantner Dániel festményein, melyeken a nyolcvanas, kilencvenes évek közkedvelt sztárjai tűnnek fel, mellettük pedig műanyag dísztárgyak vagy különféle egzotikus állatok, melyek mintha egy régi természetbúvárkönyvből léptek vagy úsztak volna elő.
– Én a múltat szeretem, és boldoggá tesz, hogy azt már a gyerekkoromnak tudhatom. Ez egy lezárt korszak, ami nincsen már közvetlen hatással az életemre, legfeljebb áttételesen. Másrészt azért szeretek ennek az időszaknak a popkultúrájával és vizuáljával foglalkozni, mert előbb találkoztam vele és fogyasztottam, mint a szépművészetet. Illetve azt érzem, hogy amit el akarok mondani magunkról és a világról, azt legkönnyebben ennek a korszaknak az alakjaival tudom elmondani – mondja Dániel, aki a figuráit általában úgy ábrázolja, mintha azokat egy űrhajó belsejéből szemlélnénk monitorokon, vagy mintha azokat egy idegen civilizáció vizsgálná időn és téren át.
Johnny Depp könnyet hullat
– A művészet felé fokozatosan közeledtem, mivel már gyerekkoromban szerettem rajzolni, és saját meséket és jeleneteket találtam ki. Budapesti gyerek vagyok, szóval a kilencvenes években rengeteget voltam felügyelet nélkül a televízió előtt, aztán a látott történeteket továbbfűztem, átírtam, vagy azok alapján újakat találtam ki. Nagyon kis élénk képzeletem volt. És azt kár lenne eltagadnom, hogy olyan családi közegből jövök, amelyben a szüleim támogattak abban, hogy fejlesszem a képességeimet – mondja Dániel, aki fiatalon rajzórákra először egy Mária néni nevű ismerőséhez járt, aki megtanította neki az alapokat.
– Egy kastélyban lakott a Városliget mellett, a villanegyedben. Ő is a Képzőművészetin végzett, festőművész volt, a fia is a Képzőre járt, és hálás vagyok azért a magas szintű rajztudásért, amit átadott nekem. Persze eleinte nem értettem, hogy mit miért tanulok. Először azt mondta, hogy egyenes vonalakat kell húzogatni szabad kézzel, aztán ellipszist, és ha majd menni fog az egyenes vonal, akkor megyünk tovább, és rajzolunk kockát meg negatív formát. Aztán Mária néni elköltözött Pestről, és akkor újra keresgélhettünk tanár után – mondja Dániel, aki ezután járt a Budai Rajziskolába is, majd kiskamaszként Bukta Norbert festőművészhez ment; akkor kristályosodott ki benne, hogy e téren tanulna tovább, és a festészet akár az életpályája is lehetne.
A Képzőművészeti Egyetemen és utána még sokáig absztrakt képeket festett, de sajnos nem találta a helyét. – Volt egy pont, amikor azt gondoltam, nekem nem lesz művészeti karrierem.
Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy miért nem csinálok olyan dolgokat, amiket akkor csinálnék, hogyha semmilyen szinten nem érdekelne, hogy ki mit fog hozzá szólni. Vagyis mit festenék akkor, ha csak szórakoztatni akarnám magam. Ekkor megszülettek ezek a múltat idéző képek, és úgy látom, van érdeklődés ez iránt.
Ezeket a képeket pedig addig csinálom, amíg van ebben kakaó, és amíg azt érzem, hogy tudom autentikusan csinálni. Közben csiszolom a technikát is, most már keretet is készítek a műveimhez, a könnyet hullató Johnny Depp-képem köré például 3D-printelt műanyagot tettem, amit aztán lelakkoztam.
Xéna jobb, mint Herkules
A képeknél pedig arra is ügyel, hogy legyen „történetük”, hogy az egymás mellé helyezett sztárok, állatok és egyéb motívumok viszonyba kerüljenek egymással, esetleg egy sztori bontakozzon ki köztük, vagy mindegyik új értelmet kapjon.
– Meglepő módon engem az alkotás során nem is annyira a képzőművészet inspirál, hanem az irodalom és a zene, mint Thomas Pynchon regényei és Bob Dylan dalai, mivel ezekben is a megidézett képek egymás mellé rendelődnek, ami engem is megihlet. Szeretek is ezzel kísérletezni, és megnézni, hogy a motívumok egymást erősítik-e, avagy konfliktusba kerülnek.És hogy miért szereti a nyolcvanas, kilencvenes évek esztétikáját? Mert úgy érzi, annak van valami hamissága, művisége, és a képein ezt a hangulatot akarja átadni.
– Amikor megidézem ezt a világot, én nem akarok a műviségen túllépni, vagyis nem akarom az alakok hús-vér voltát ábrázolni. De az sem célom, hogy kiforgassam, lebontsam, dekonstruáljam ezeket a meséket, mert szeretem azokat, mivel nekem ezek az „otthonom”. Persze a figurák ábrázolásánál megengedem a humort is. Szóval szeretek velük viccelni.Másrészt úgy látja, hogy ezek a sorozatok még tartják a rajongótáborukat. Példának hozza fel, hogy egyes streamingszolgáltatók újra elérhetővé teszik a korszak mára klasszikussá vált sorozatait, mint Quantum Leap vagy a Xena című szériákat.
– Sajnos a Herkulest nem adják, bár a Xena jobb, azért ezt le kell szögezni. Úgy vélem, jobban egyben van, és Xena figurája sokkal érdekesebb, ő a kilencvenes években a meleg szubkultúrának is az egyik ikonja volt. Akárcsak Batman és Robin a hatvanas években. Persze nem volt kimondva, hogy ők azok, de a nézők tudták, miről van szó. A viszonyuk antik értelemben volt homoerotikus, mint Akhilleusz és Patroklosz kapcsolata az Íliászban.
Hasselhoff a berlini falon
Dániel úgy érzi, hogy a nyolcvanas, kilencvenes évek filmjei, sorozatai és vizuális ingerei valójában kulturális közös nevezők – még ha csak generációs alapon is.
– A képeimhez olyan szereplőket igyekszem kiválasztani, amelyek ennek a korszaknak az ikonjai voltak. És azt hiszem, hogy mindegyik egy kicsit több, mint önmaga, ezért szeretek velük dolgozni – vallja a művész.Ilyen például David Hasselhoff alakja, aki médiatörténeti szempontból túlmutat önmagán. Ha őt látjuk, nemcsak a parti őr Mitch Buchannon idéződik fel bennünk a Baywatch című sorozatból vagy Michael Knight a Knight Riderből, de maga a „The Hoff”, azaz Hasselhoff is mint jelenség. Mindezt jól mutatja, hogy amikor 1989-ben Berlinben leomlott a fal, a hollywoodi színész annak tetején énekelte el a Looking For Freedom című slágerét a hatalmas, ünneplő tömeg előtt, tűzijáték kíséretében, illetve az alkalomhoz egy fekete bőrdzsekiben jelent meg, melyre villogó ledek voltak szerelve. Ezután fel is merül a kérdés: mi ikonikus, ha nem ez?
De Hasselhoff nemcsak aranykorában vonta magára a figyelmet, hanem 2015-ben is a Kung Fury című svéd, B-filmeket idéző akcióvígjátékban, melynek True Survivor dalát énekelte, és a klipben maga is feltűnt, miközben a kungfuzó főhős az időben visszautazva gázmaszkos náci katonákkal vette fel a harcot, és a vezetőjükkel, Adolf Hitlerrel, a szintén harcművész Kung Führerrel.
– Hasselhoff kapcsán azt gondolom, hogy ez a típusú sztárság, amit ő képvisel, mintha már nem is létezne manapság.
Nincsenek ma olyan ikonok, akik önmaguknál többet jelképeznének, akik nagyobbak a valóságnál.
Másrészt ma már mások a kultúrafogyasztási szokásaink, és fragmentáltabb a kínálat is, az szubkulturálisan szerveződik, ezért kevés a közös nevező.Dániel viszont kiemeli, hogy a korábbi sztárok – például Hasselhoff is – tovább „élnek” a mémkultúrában, hiszen az interneten számos humoros kép vagy videó cirkulál róluk a közösségi felületeken. Ennek köszönhetően a következő generációk is „megöröklik” ezeket a figurákat, és tudni fogják, hogy kik ők, még ha nem is ismerik azokat a filmeket és sorozatokat, amelyeknek köszönhetően eredetileg híresek lettek.
Történelem és művészet
Gartner Dániel képeivel most is találkozhatunk a Neues Ungarisch című kiállításon a Szerkesztőség Design, Coffee and More kiállítóterében (II. ker. Budapest, Keleti Károly utca 11/A), ahol Dés Márton és Bánki Gergő festőművészek munkái is várnak minket Fülöp Tímea kurátor válogatásában. Az április 5-ig látható, izgalmas és sokszínű tárlat azt vizsgálja: „milyen érzés magyarnak lenni itt vagy máshol, most vagy régen, ép elmével vagy félőrülten”.
