Orbán Viktor jól megtanulta a leckét. Ajándékot adni a megajándékozott pénzéből érdemes igazán. Meg lehet csapolni a megajándékozott kedvenc takarékperselyét (félretett készpénz), de az ajándékosztás alkalmas forrása lehet a megajándékozott nevében felvett, a jövőben általa visszafizetendő pénzkölcsön (hitelpénz) is. A legfontosabb, hogy a megajándékozott ne tudjon arról, hogy ajándékát a valóságban önmaga és nem az ajándékosztó fizette. Valójában önmagát ajándékozta meg, ám hálával az ajándékosztónak tartozik.
A NAGY TANÍTÓMESTER KÁDÁR JÁNOS VOLT, AKI AZ ORSZÁG ELADÓSÍTÁSÁBÓL TARTOTTA FENN A „LEGVIDÁMABB BARAKK” LÁTSZATÁT. Hiszen az ország megtermelt jövedelme nem lett volna elég a Rákositól örökölt fegyverkezés, a nehézipar, a piaci mércével csődben lévő szocialista nagyvállalatok finanszírozására, valamint a lakosság elégedettségének fenntartására. Ezért nem riadt vissza attól sem, hogy a bankárja, Fekete János által szerzett hitelekből fizessen, mint a katonatiszt.
Vannak, akik még emlékeznek arra, hogy Németh Miklós, a rendszerváltást előkészítő, még az MSZMP által kiválasztott miniszterelnök 1989 novemberében vallotta be, hogy az ország súlyosan eladósodott, és alapvetően eltér egymástól a lakosságnak tetsző látszat és a vérrel-verítékkel fenntartható fizetőképesség valósága. A nép akkor még nem szokott hozzá a másik levezető szelep, az egekbe szökő áremelkedés alkalmazásához, hiszen a hatóságok annak ellenére „kézben tartották” az árakat, hogy 1980-ban a „világpiaci árbázisú árrendszerben” megjelent az áralku és a tervalku, a szabályozóalku után. Ennek következtében a fix árak kora véget ért.
Kádár 1956-os hatalomra jutásától a rendszerváltásig a Kádár-rendszer zsigerekig beivódott jellegzetessége volt a „Ha befogod a pofád és elfogadod a rendszert, az ajándékosztás sem marad el.”
Az egyszerű nép azonban nem ébredt rá, hogy ő maga fizeti a jutalomfalatkák, az ajándékok árát, és arra sem, hogy a hitelből szerzett pénz miatt egyszer majd meglódul az áremelkedés üteme.
Folytatódott a „húzd meg, ereszd meg”, amikor is az egyik pártkongresszus évében szerény „pénzeső” zúdult a lakosságra és a vállalatokra, hogy a következő években „reformok” kezdődjenek. És ezt nem a piaci rendszerek alkalmazása (pl. a kisvállalkozások így a GMK-k és VGMK-k liberalizálása) miatti fellélegzés jellemezte, hanem a ma már oly nagyon ismerős „megszorítások”. A Kádár-féle ajándékosztás egyre szerényebb lett és egyre hosszabb ideig szünetelt.
ORBÁN AJÁNDÉKOZÁSI SZOKÁSAI – A PIACGAZDASÁGI KÖRNYEZET ELLENÉRE - SZINTE AZONOSAK KÁDÁRÉIVAL. Ő is egy kritikus, adott évre - csak nem a pártkongresszuséra, hanem a választáséra - időzíti a gesztust, ami viszont nélkülözi a normatív jelleget, mert Orbán mindig személyesen gyakorol kegyet. Így történt ez a 2014-es választások alkalmával, amikor a rezsicsökkentés lett a csodafegyver: annak fedezete nem az adófizetők (a költségvetés) pénze volt, hanem a világpiacon végbement árcsökkenés, amelyet a szolgáltató vállalatok – elvileg maguktól – érvényesítettek a háztartások felé, és az új díj Orbán kegyelméből immár hatósági árrá változott.
Az Orbán-féle személyes kegygyakorlás újabb következménye volt a 2018-as választás, amelynek során a valóságos program ismertetése helyett mindössze a „Folytatjuk!” szóval nyerte el a Fidesz újabb négy évre a mandátumok kétharmadát. A „Folytatjuk!” szellemében Orbán döntött arról, hogy melyek azok a cégcsoportok, amelyeknek az általánostól eltérő, sokkal magasabb különadóval, és melyek azok, amelyeknek „ajándékként” általános és normatív adókkal, sőt támogatásokkal kell számolniuk.
Az ellenzéki összefogás hírére 2022-ben egyszerre folytatódott a diszkrecionális, ajándékosztó adakozás, hiszen a helikopterről a választók közé szórt pénzeső (kb. 2000 milliárd forint, a GDP 3-3,5 százaléka) első következménye az államháztartási hiánynak a GDP 6 százalékát is meghaladó szárnyalása volt. Ehhez érdemes hozzáadni a Magyar Nemzeti Bank által folytatott őrült pénzpolitika miatt bekövetkezett tőkevesztést (1763 milliárd), továbbá az akkor még csordogáló európai uniós transzfereket (évente átlagosan a GDP 3-3,5 százaléka). Ezek együtt akkora többletkeresletet teremtettek (a GDP kb. 10-12 százaléka), hogy ebből nem pusztán az Európa rekorder inflációnak és a tartóssá vált magas államháztartási hiánynak kellett volna következnie, hanem akár kétszámjegyű növekedésnek is.
Az orbáni ajándékosztogatás sem a mérték, sem a megcélzott szavazócsoport alapján nem volt kiszámítható, semmiféle normativitás nem jellemezte. Hasonló módon zajlott le, mint ahogyan a Kádár-korszakban a tervalkuk, szabályozómódosítások, áralkuk alakulása. Éppen emiatt tévúton jár, aki azt hiszi, hogy az ajándékosztás normatív alapra helyezésével, az ajándékosztás által megcélzott eredmény mérhetőségével, a „piac láthatatlan kezének” visszavarázslásával helyreállnak a jó idők.
Akit Orbán a kegyosztása által kitüntetett, az nyilván megsértődne, ha kiderülne, hogy az ajándékból nemcsak ő, hanem esetleg minden adófizető vagy minden piacon tevékenykedő vállalat részesül. A piaci, normatív feltételek érvényesítését imamalomszerűen ismétlő ráolvasás nem sokat ér, mellette a személyes igazságtétel általi, kitüntetett érdemszerzésen alapuló közteherviselés és támogatásszerzés élményét is meg kell komponálni. Az "én becsületből bevallottam a valóságos jövedelmemet és megfizettem az adót" példaképeivel és az ő személyes kitüntetettségükkel kell felváltani az orbáni ragályt, amely éppen a fordítottjáról szól. Nevezetesen arról, hogy Rózsika, Mancika és Mariska adómentességéből fizetjük a jobb egészségügyet, a szaktanárokat, a kátyújavítást meg a hiányzó mozdonyok beszerzését.
CSALÓKA LÁTSZAT LENNE ARRA SZÁMÍTANI, HOGY A NÉP AZONNAL TÁMOGATNÁ AZ ÚJ RENDET. Azaz ha a Mészárosok, Garancsik, Szíjjak által élvezett ajándékosztás helyett az új rendszer új kormánya csupán a piaci normativitást képviselné, az adófizetők pénzével takarékosan, ellenőrizhetően bánni akaró módon szakítana az immár hetven éves múltra visszatekintő ajándékosztással. Talán az egekbe szökő árszint példája segít elmagyarázni, hogy az ajándékosztásnak súlyos ára van, amit mindenki, de leginkább azok fizetnek meg, akik sohasem tudnak a tűzhöz közel kerülni.
Éppen emiatt az ajándékosztásnak az a fenntartható és igazságos módja, ha nem torkollik áremelkedésbe, és ha mindenki attól kap ajándékot, akit jól ismer: önmagától.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
