Másnap

A nyolcvanas években egyetemistaként láttam a címben szereplő amerikai háborús filmet, mely egy a NATO és a Varsói Szerződés között kitört teljes körű nukleáris armageddonról szólt. Nem is tudom, miért jutott eszembe ez a vizuális élmény, amikor a hazánkban folyó hideg polgárháború április 12-ére kitűzött élet-halál csatájára gondoltam.

Igaz, ha elképzeljük a tizenhat évnyi NER-dúlás „sikeres” extrapolálását és jövőbeni csúcsra járatását, akkor ez a várható legújabb kori tatárjárás kicsit hasonló kataklizmát tudna okozni, mint amilyet a filmvásznon láthattunk anno. Ebben az esetben nem lenne kétséges, hogy a jelenlegi déli határzár hamarosan az egész országra kiterjedne – csak immáron nem magyar kivitelezésben, hanem szomszédaink önkéntes felbuzdulásából.

Ezért inkább arról gondolkodnék, mik lennének a másik, most már milliók által remélt – és a bukott rezsim kollaboránsai által rettegett –, felszabadító „másnap” teendői. Ezen belül is a legkevésbé aposztrofált, pedig károsan elhanyagolt és sürgősen orvosolandó társadalmi mentálhigiéné fontosságára szeretném felhívni a figyelmet.

Mindenekelőtt idézzük Ralf Dahrendorfot, aki azt mondta a társadalmi változások időigényéről, hogy „egy politikai rendszert 6 hónap alatt lehet megváltoztatni, egy gazdasági rendszert 6 év alatt, de a fejekben (a társadalmi tudatban) történő változáshoz 60 évre van szükség”. Arról viszont nem szól a német-brit szociológus klasszikussá vált bon mot-ja, mennyi év alatt és mivé fejlődött ki a kérdéses, átalakítandó rezsim. Tehát nem mindegy, mennyire kóros állapotban van az adott társadalom.

A mi esetünkben Magyarországon a tizenhat éves monokrácia sajnos elég idős már ahhoz, hogy az intenzív agymosás, a lealjasított közmorál és – a történelmi egyházak szégyenletes, ám hathatós asszisztálása mellett – az államvallássá emelt egyetemes gyűlöletpropaganda meghozta a sikert kiagyalóinak.

Dahrendorf  valószínűleg olyan racionális államokat tanulmányozhatott, melyekben az emberek többségükben azért képesek felismerni, hogy mi jó és mi nem az számukra. Ebből következik, hogy egy „normális” kormányzat abban érdekelt, hogy az általa vezetett ország – és persze ő maga is – egyre sikeresebbé váljon, lehetőleg fejlődjön, gazdagodjon. Ha már futballnemzetnek hisszük magunkat, és a miniszterelnök meg külügyminisztere is e sport szakavatott (ex)művelője, mondjuk úgy, normális edző arra törekszik, hogy játékosai egyre jobbak legyenek, és a bajnokságban minél magasabb helyezést érjenek el. (És nem arra, hogy meccs közben kirabolja az öltözőt, kifossza a szertárt, mert az a „normális” tolvaj feladata.)

A biológia nyelvén szólva a politikusoknak valamilyen módon szimbiózisban kellene élniük a társadalommal – vagy legalább annak többségével –, ami a két fél olyan szoros, tartós kapcsolata, viszonyrendszere, amelyből ideális esetben mindketten előnyt élveznek. És ez nem azért működik, mert csupa feddhetetlen, önzetlen, nemeslelkű hazafi van a pártok képviselői és tisztségviselői között - mint ahogy a választópolgárok sem csak szentéletű jámborok. Ez az érdekegyesítés nem valamilyen feltétlen morális szövetség, bár az lenne a kívánatos, és néha így is üzemel. Igaz, Széchenyik, Kossuthok vagy Deákok ritkán fordulnak elő a Kárpát-medencében, az államférfi is kihaló faj errefelé.

Ennek gazdasági, politikai, szociális, valamint mentális és nem utolsósorban erkölcsi következményeit látjuk, átéljük, sőt nyögjük mindannyian: mind mi, az ellenzői, mind a lelkes támogatói. Ahogy mondani szokás, az előzők ugyanazt kapják büntetésül, mint az utóbbiak jutalmul. Ők lelkesen tapsolnak azoknak, akik közben az ő zsebükben turkálnak, és nem fogják fel, hogy amit adnak nekik a kormányzatban terpeszkedők, az csak alamizsna, ráadásul a tőlük elvont vagy elherdált javak töredéke.

Nézzük analógiánkat az MI definíciója alapján: „a parazita növények képesek teljesen elpusztítani a gazdanövényüket, különösen, ha nagy mennyiségben lepik el. Bár a parazitáknak érdekük a gazda életben tartása, a tápanyagok és víz drasztikus elszívása, valamint a fény elvétele (árnyékolás) a gazda megfojtásához és végső soron pusztulásához vezethet.” Szép kilátások…

Kérdezhetnénk, a gazdatest miért tűri el, miért nem dobja le a szervezete életesélyeit veszélyeztető élősködőt. Nem kell társadalompszichológusnak lenni ahhoz, hogy többé-kevésbé meg tudjuk érteni a Fidesz szavazók valószínű motivációit, gondolkodásmódját. Természetesen vannak a haszonlesők, akik szeretnének maguk is parazitává válni, saját kicsi gazdatestet birtokolni. Aztán vannak – már sokkal többen – a kiszolgáltatottak, a kilátástalanok, akik ragaszkodnak a mindenkori hatalmasokhoz, tőlük várnak segítséget, védelmet, munkát, anyagi juttatást, segélyt, tűzifát, bármit. Őket nem is szabad „felemelni”, mert akkor lesznek egyre hálásabbak, ha még rosszabbá válik a helyzetük. Emellett nem is tudnak elképzelni más alternatívát sorsuk jobbra fordulására - viszont ez a réteg fog elsőként hátat fordítani a regnáló rezsimnek egy esetleges fordulat után, hogy az új menedék alá álljon.

Ám foglalkozzunk csak a zömmel, a NER derékhadával, akik önkéntesen álltak be a vezér által kisajátított, jobb időket látott nemzeti zászló alá. Eredetileg ezek a választópolgárok valószínűleg ugyanannyira magasztos célokért lelkesedtek, mint bármelyik másik politikai tábor tagjai, csak észrevétlenül rákaptak a Fidesz szándékosan és tervszerűen terjesztett propaganda-mákonyára. Így aztán az évek során egyre inkább a tudatmódosító NER hatására cselekedtek, szavaztak. A rendszeres agymosás és az intenzív hazugság cunami nemcsak a véleményalkotó és ítélőképességüket tompította, hanem morális gátjaikat is kikezdte.

Olyan antidemokratikus, sőt erkölcstelen kormányzati, hatalmi döntéseket és lépéseket helyeseltek, amelyeket illetően a hatalom bátran kifordíthatná Kósáné Kovács Magda egykori szocialista politikus szállóigéjét: „Nem elég tisztességtelennek lenni, annak is kell látszani”. Ugyanakkor azon meg felháborodnak, ha az ellenzéki polgártársak megkérdőjelezik a jelenlegi rezsim demokratikus voltát. (Ha már itt tartunk, Bibó István a mai viszonyokat látva talán így aktualizálná híres mondását: „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint felháborodni”.) Hiába, a diktatúra felszabadít – a gátlások és a bűntudat alól…

Ez a folyamat még remélhetőleg nem visszafordíthatatlan, és a dahrendorfi 60 év is csökkenthető, de egy új rendszernek ehhez nem(csak) detoxikáló állomásokra van szüksége, hanem egy átfogó társadalmi „drogprevenciós” programra is. Amelyben helyet kap a felvilágosítás, az elmúlt 16 szomorú év sokak számára homályba rejlő rémtörténetének feltárása, dokumentálása, és nem utolsósorban általános közzététele. Ennek eszköze lehet többek között a felszabadított, kitakarított közszolgálati média, az iskola, ismeretterjesztő előadások szervezése, a tudományos kutatások ösztönzése, szervezése. És talán majd a filmművészet és az irodalom is profitálni fog ebből a sötétségbe borult korszakból.

Mindazonáltal nem elegendő az edukációs tevékenységet kiterjeszteni és fokozni, az utógondozásra is kell időt és energiát fordítani. A szenvedélybetegek gyakran visszaesnek, ezért fenn kell tartani bennük a gyógyulás iránti vágyat, nem szabad hagyni motivációik kihunyását. Emellett távol kell tartani őket a narkotikumoktól, és ami életbevágó, határozottan fel kell lépni a drogterjesztőket ellen. És nemcsak az egyes bűnözőkkel, hanem az egész kartellel szemben.

A társadalmi regeneráció együttes küzdelmet kíván mindenkitől. És ezt már most el kell kezdeni. A fülke magányában. Hazádnak észrevétlenül légy híve, oh magyar!

A szerző közgondolkodó.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.