Bakonyi-Tánczos Vera: Emmanusz-járás

és maga ácsolta keresztjéről a sebzett országot
napszálltakor az idő gyöngéden leemeli.

a péntek utáni csend szavakkal telik meg.
értelmetlenül bucskáznak át forró köveken –
árnyéktól riadó gyíkok a tavaszi napon.
megfogni őket lehetetlen, csodálni őket
az egyetlen mód embernek maradni.

a vasárnap visszafojtja lélegzetét,
a követ elgördítik, feketén ásít a hiány.
ellopták – forró széllé erősödik a suttogás.
feltámadt – gyönge levélként rezdül az élet.

hétfőn mindenki a történtekről beszél.
kit a reménytelenség sötét dühe,
kit az új kezdet zöld öröme jár át.
az idegent marasztaljuk: esteledik már.
(meghívlak asztalomhoz, hogy megtudd,
ki vagyok, és én is megismerjelek téged.)

ismerős mozdulattal áldja meg a kenyeret.
ismerős mozdulattal megtöri. és akkor
a szemünk felnyílik: akit védeni akartunk
minden áron, s kiről úgy hittük, elveszett,
itt ül az asztalunknál, elveszíthetetlenül.