Amikor a Manuel J. Cobos nevű szkúner legközelebb Floreanára érkezett, Hugo úgy döntött, visszautazik vele Guayaquilbe, hogy felépüljön a sérüléséből. Friedrich megkönnyebbült, hogy végre maguk lehetnek. „Hál’ istennek megszabadultunk a mi húszabáló Hugónktól – írta. – Állandóan »toros«-ra akart vadászni meg lövöldözni, ami igencsak kellemetlenül érintett minket.” Dore sajnálta a fiút, és megdöbbenve vette tudomásul, hogy hiányzik neki, a figyelmeztetését pedig nem tudta kiverni a fejéből. A megsebzett bika ott kószált valahol a pampa és Friedo között, így aztán Dore minden egyes alkalommal, amikor lemerészkedett a Posta-öbölbe, patadobogás után hallgatózott, és a bozótot kémlelte, hogy nem mered-e rá valahonnan egy állati szempár.
Figyelmét a Friedo körüli csalitos megtisztításával terelte el, Friedrichhel együtt a nap első sugarainak megjelenésekor kelt, és egészen addig dolgozott, míg már nem látta a kezében tartott penge csillogását. Testi gyengesége azonban hamar frusztrálni kezdte, és egy-egy végeérhetetlennek tűnő nap alkonyán gyakran azzal szembesült, hogy miközben ő alig hagyott nyomot a göcsörtös ágak sűrű szövedékén, Friedrich ismét kivágta a gyalogösvény egy újabb szakaszát. Így aztán feladta a dolgot, helyette inkább órákon át bámulta a háziállatként tartott szamarat és csirkéket, mígnem Friedrich keményen összeszidta, és emlékeztette rá, hogy ők nem olyanok, mint mások; felette állnak a középszerűséggel beérő emberi ösztönöknek.
– Egy jobb világot alkottunk, vagy legalábbis jó úton haladunk efelé – állapította meg. – Épp ezért nem szabad sajnálkoznunk a saját gyengeségeink miatt, és nem szabad mentségeket keresnünk rájuk. A civilizáció elhagyásával a kifogásokat is magunk mögött hagytuk.
Dorét mindez nem elégítette ki. Késztetést érzett rá, hogy cukkolja és provokálja Friedrichet.
– Nem gondolod, hogy könyörületesnek kellene lenni az emberi hiányosságokkal szemben? Mármint nekünk?
– Nem. Nekünk csakis fegyelmezettnek kell lennünk. Az akaratunk révén kell hogy diadalmaskodjunk.
– Meg kegyetlenség révén, úgy tűnik.
Friedrich elcsendesedve, de habozás nélkül felelt.
– Kegyetlenség révén is, igen, ha muszáj. Te soha nem látod meg az állatot az emberben, Dore. Pedig abban gyökerezik minden, ami gonosz. A bennünk élő állat az, ami gyötör minket, az térít le az útról. Az maga a gonosz szellem, amit ki kell űznünk, és ez egyáltalán nem könnyű feladat, mert gyakran bújik elbűvölő maszk mögé, és úgy mutatkozik meg előttünk. Te azt hiszed, hogy a nyílt kedvességed és emberiességed – az állatok iránt érzett szereteted például – jó és csodálatra méltó dolgok. Nem is tévedhetnél nagyobbat… Az itteni vadállatok, a növényeid meg a csirkéid iránti vonzalmad semmi több, mint a benned élő állatnak való hízelgés, az ő babusgatása.”
Dore meggyőzte magát, hogy még nem tart ott a felvilágosodás felé vezető úton, hogy Friedrich mondandójának jelentését teljes egészében be tudja fogadni, és képes legyen a férfi „intellektuális magasságainak ritkás levegőjét szívni”. Néha épp akkor érezte magát a legmagányosabbnak, amikor Friedrich mellett volt. Továbbra is ajnározta a szamarát, a kóbor macskákat meg a csirkéket, és konokul egy olyan világban élt, ahol az efféle élőlények igenis számítottak.
A megsebzett bikával kapcsolatos félelme minden egyes nappal csak erősödött. Úgy tűnt számára, mintha az állat folyamatosan szemmel tartaná, készen arra, hogy éberségének első lankadására kiugorjon a bozótból. A Posta-öbölbe tett útjai során olyan hangosan énekelt, ahogy csak tudott, abban bízva, hogy ezzel elijeszti. Egy délután, amikor egymaga tartott visszafelé Friedóba, ahogy felpillantott, meglátta az állatot az ösvényen. Földbe gyökerezett a lába, és csak állt ott tétlenül – „mint egy rossz álomban”, ahogy írta –, várta, hogy a bika lehajtsa a fejét, és halálos dühvel rárontson. Ehelyett azonban fura közömbösséggel meredt rá. Dore lassan, óvatosan elsurrant mellette.
Friedrichnek konkrét elképzelései voltak arról, milyen házat szeretne építeni; egy „életre szóló trópusi lakhelyet”, amely méltó a Friedo névre. Egy meglehetősen „könnyű” épületet képzelt el vasbetonból (vagy ami még jobb, tartós, rozsdamentes Nirosta acélból), üvegkupolás tetővel és a moszkitók ellen védő szúnyoghálóból készült falakkal. Egy efféle palotára azonban egyelőre várnia kellett. A lehető leggyorsabban tisztességes menedékre volt szükségük, legyen az akármilyen kezdetleges is. Friedrich úgy vélte, tetőfedésre az akáciafa lesz a legalkalmasabb, ám egy felhőszakadás után meggondolta magát. A fa az esőnek ugyan ellenállt, amikor azonban később a nap kiszárította, elgörbült és berepedezett – amitől, Friedrich véleménye szerint, úgy festett, „mint valami őskori szörnyeteg csontváza”.
Ez alkalommal azonban közbeavatkozott a szerencse. Egy norvég halászflotta épp a Galápagos-szigetek környékén hajózott el, és miután kikötöttek a Fekete-partnál, felajánlottak háromtucatnyi hullámlemezt, amelyből tökéletes tető építhető. Dore lekötötte magát az építőanyag Friedóba szállításával, ami jóval könnyebb és rövidebb út megtételét jelentette, mint amikor a Posta-öbölbe kellett mennie – mindössze fél órába telt a hárommal szemben.
A ház lassan kezdett hasonlítani egy végleges építményhez, és olyan tökéletesen simult bele a tájba, hogy annak természetes kiterjesztéseként hatott. Éjszakánként Friedrich részletes vázlatokat készített fekete könyvecskéjébe az általa ideálisnak vélt kertről, amely tojásdad alakú volt – „Friedo-tojásnak” hívta –, és számos belső egységből állt össze.
A keskeny, íves csúcs képviselte az „embrió” bejáratot, ami egy szögesdrót kerítéshez vezetett (a „tojáshéjhoz”), mögötte füge-, mangó- és narancsfák (a „szikhártya”), veteményeskert (a „sárgája”), vizesárok és banánfák (a „fehérje”), majd gyapot (a „héjhártya”), végül pedig a nyugat felé néző, kerekded „tengely” kijárat kapott helyet.
Elképzelése szerint minden egyes növényből saját melódia virágzott volna ki, melyekből egy pompás „kertszimfónia” állt volna össze – ez a gondolat, bármilyen illékony volt is, megerősítette Friedrichet abban, hogy munkálkodása nem hiábavaló. „Egy pillanatnyi paradicsomért – írta – igazán nem nagy fizetség a halál.”
Noha immár Floreanát tartották az otthonuknak, Dore mégis úgy érezte, a sziget nem fogadta be őket. „Valami megváltozott Floreanán – írta –, valami fenyegető volt a levegőben, valami gonosz és ijesztő dolog, amit csak rosszabbá tett, hogy látszólag minden rendben volt.”
Hugo kutyái visszatértek Friedóba, ahol körbe-körbe futkostak a kertben, miközben gazdájukra utaló nyomokat kerestek. Dore a Hugo vadászatai után maradt szárított hússal etette őket, amely egy idő után elfogyott, de a kutyák továbbra sem maradtak el. Hétről hétre rosszabbul festettek, lesoványodtak, és megritkult a bundájuk. Friedrich könyörületből megölte őket a bozótvágóval. Dore úgy vélte, a haláluk vezeklést jelent Hugo bűneiért, ám hamarosan rá kellett döbbennie, hogy tévedett. A kóbor kutyák közül kilenc rábukkant Friedóra, amelyet körülzártak, akár egy előrenyomuló ellenséges sereg – „gonosz, csontsovány lények – írta Dore –, a farkasokéhoz hasonló elkeseredett tekintettel… Hugo rossz lelkiismeretének megtestesülései.” Friedrich megölte mindet, és Dore bízott benne, hogy ezzel sikerült végleg kiűzniük Hugo szellemét.
Pár nappal később, a fák körüli aljnövényzet irtása közben Dore egyszer csak egy reccsenést, majd segélykiáltásokat hallott: Friedrich volt az. Dore lelki szemei előtt megjelent, ahogy a férfit megfojtják a kúszónövények rácsavarodó indái, vagy agyonüti egy kidőlő fa.
Hason fekve talált rá a földön, jobb karja beszorult egy kidőlt fa egyik vastag, nehéz ága alá. A feszítővasról suttogott valamit, és Dore rögtön megértette: ha megfelelően használja, képes lesz kiszabadítani vele Friedrich karját. Nehéznek találta a szerszámot, de lelkiismeretesen küszködött vele; ha meg is fordult a fejében, hányszor esett meg, hogy Friedrich nem vett tudomást az ő fájdalmáról, nem vallotta be magának, hogy így volt. Nem mondta a férfinak, hogy gyakorolja az „erős önvédő mentalitás” módszerét, hogy kerekedjen felül a testén az elméje segítségével, hogy emelkedjen halandó emberi gyengeségei fölé. Helyette inkább örvendezett, hogy Friedrichnek nem tört el a karja, noha még így is két hétbe telt, mire újra munkaképessé vált.
Friedrich felépülésének időszakára vakációként tekintettek, melyet olvasással és írással töltöttek. Friedrich azt tervezte, memoárt ír a naplójából, amit a filozófiai írásaitól elkülönülő munkaként kezelt. A pihenőidő egyúttal arra is rákényszerítette őket, hogy felmérjék, milyen messzire jutottak, és mennyi minden van még hátra. Közel fél éve annak, hogy Floreanára érkeztek. Még mindig nem hozták át minden holmijukat a Posta-öbölből. A kert másodjára kevésbé látványosan virágzott, mint első alkalommal; a mandula és a mogyoró nem hajtott ki, a retekben pedig hemzsegtek a férgek.
Egyik reggel nekivágtak a Posta-öbölbe vezető hosszú útnak, hogy leveleket tegyenek a hordóba, majd az elhagyatott Casához indultak, ahonnan élelmet és különböző felszereléseket akartak magukhoz venni. Ahogy közelebb értek, üres ládákat pillantottak meg a parton. Az út hátralévő részét futva tették meg, és amikor a Casához értek, azzal szembesültek, hogy minden holmijuk eltűnt, beleértve a régi, rozsdás generátort és azt a kis csónakot is, amelyet egy elhaladó hajó hagyott itt. Bruun kapitány ingóságainak szintén nyoma veszett; Dore ugyan nem bízott meg benne, ám biztosra vette, hogy nem ő követte el a lopást.
Dore a nedves homokban szamárpatanyomokat vett észre, amelyek a bozótba vezettek. Talán egy fosztogató banda érkezett a szigetre, és elloptak mindent, ami mozdítható? Mivel Hugo magával vitte a puskáját, az egyetlen fegyverük Friedrich bozótvágója volt. Milyen ostobák voltak, gondolta Dore, az összes természeti erőpróbára felkészültek, miközben megfeledkeztek róla, hogy a legalább akkora veszélyt jelentő emberekkel is számoljanak. Némán baktattak vissza Friedóba.
Hevesi István fordítása
Abbott Kahler
(1973), aki korábban Karen Abbott néven publikált, a narratív non-fiction egyik legkiválóbb amerikai képviselője, számos The New York Times-bestseller szerzője. Műveiben gyakran ötvözi a tényirodalmat a történetmeséléssel. A Feldúlt Éden az első, magyarul megjelenő könyve.
