„Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, feltámadt.” A Lukács evangéliumából származó mondat magától értetődőnek tűnik, mégis olyan horderejű, hogy az egész emberiség további sorsát meghatározta. Az angyalok ugyanis ezzel jelezték a Krisztus sírjához igyekvő asszonyoknak: a halált legyőzte a remény, Krisztus győzedelmeskedett a gonosz, a rontás felett.
A nagyszombati evangélium kulcsmondata ez. Asszonyok indulnak hajnalban a sírhoz, hogy a gyász utolsó mozzanataként bebalzsamozzák a holttestet a zsidó gyakorlatnak megfelelően. Krisztus követői a drámai nagypénteki események után úgy érezték, mindennek vége, minden elveszett. Krisztus kereszthalála a véglegesség drámája: a megalázottságé, a kiszolgáltatottságé, a testet és lelket összeroppantó erőszaké.
S bár Krisztus visszatérése az Atyához olyan misztérium, amelyet a tanítványok nem igazán értettek meg, a feltámadás mégis az egyik legemberibb ünnepünk. Mert magában foglalja a szenvedés, a reménytelenség már ismert, megtapasztalt és örökkévalónak hitt valóságát és az öröm még csak pislákoló bizonyosságát is. A világot ekkor még fáradt várakozás uralja, de az ember már visszafojtott reménykedéssel várja a közelgő hajnalt. A hallgatás napja ez, amikor a gyász csendjébe belehasít a remény fénye.
Ismerős érzés ez. Az utóbbi jó pár évben oly sokszor éreztük, hogy a sötétség birodalma örökkévaló, a megváltás csak illúzió, Krisztus halálának és feltámadásának valójában nem is a remény a legfőbb üzenete, hanem az, hogy türelemmel kell viselnünk az igazságtalanságot, a megaláztatást, úgy, ahogy Krisztus tette a Golgotán, a kereszt alatt görnyedve.
Mi is oly súlyosnak éreztük ezt a keresztet. Egyre súlyosabbnak. Túl régóta tartott már a sötétség, csak gyülemlett a félelem, a fásultság. S ha nincs remény, akkor az élet terhe is egyre nehezebbé válik. Csendes többség nem is létezik, gondoltuk, s csak a hangoskodók, a gyűlölet prófétái diadalmaskodhatnak, mint amikor a nép Krisztus halálát akarta és nem Barabásét. Örökre meg kell szoknunk a cinizmust, a porig koptatott hazug jelszavakat, mások lenézését, megvetését, a verbális agressziót.
Az evangélium szerint az asszonyok elsőként tapasztalták meg: amit befalazottnak hiszünk, azon egyszer rés nyílik. S számunkra mit üzen mindez? A feltámadás misztériuma túlmutat a túlvilág ígéretén. Arról is szó van, hogy a földi világban sincs minden eleve elrendelve. Hogy egy nép, egy ország, egy elfáradt társadalom életében is eljöhet az a pillanat, amikor az elviselhetetlennek tűnő éjszaka, a méla sötétség is veszít az erejéből. Kezdetben, amikor a horizont még sötét, csak alig észrevehetően. De aztán pirkadni kezd, a sötétséget valóban felváltja a pislákoló fény, majd a világosság. A megváltás nem azt üzeni, hogy a sebek nem fájnak többé, de arra utal, hogy azokat nem csak be lehet, hanem be is kell gyógyítani.
Kizárólag tőlünk függ, hogy megértjük-e a feltámadás krisztusi üzenetét. És csak rajtunk múlik, hogy az éjszakát felváltja-e végre a világosság.