Aki nem a Fideszhez húz, mind ki van nyúzva…Mint alázatos szolgák, felmennek az emberek szavazni. Vidéken, kis falvakban ez a bevett szokás. El kell menni, mint a királyi időkben, amikor a hűbéresek, vazallusok tartoztak a feljebbvalójuknak… – mondja A szavazat ára című film egyik szereplője.
Az 52 perc alatt egy középkori Magyarország hűbéri rendszere rajzolódik ki. A 21. század jobbágya a magyar választópolgár, akinek egy vagy több úrtól – a Fidesztől, polgármestertől – függ az élete. A film alkotói több mint 60 interjút készítettek az ország legszegényebb részein. Mélyszegénységben élő szavazók, a szavazók megvesztegetői, rendőrök és polgármester is megszólalt az újságíróknak. Sokan arccal, névvel beszéltek, mások ezt nem vállalták, tartva a következményektől. A filmből kiderül: a Fidesz szervezett rendszere pénzzel, élelmiszerrel, droggal, a gyerekeik elvételének fenyegetésével bírja rá a legszegényebbeket arra, hogy rájuk szavazzanak. Mindenkinek oda üt, ahol a legjobban fáj.
„Ha belegondolunk, hogy ezeket az embereket mesterségesen tartják szegénységben, akkor mi egy hatalomtechnikai eszközről beszélünk… A polgármesterek azt mondják az embereknek, hogy jó: ha nem szavaztok a Fideszre, akkor nem lesz közmunka, nem lesz semmi; sőt, azokat a családokat teljesen kicsinálják a településeken… Azt is tudni kell, hogy a Fidesznek vannak verőlegényei is.”
Nagyon sokan látták a filmet, amikor e sorokat írom, 1,6 millió megtekintésnél jár. Nem tudni, hányan vannak közülük, akik értelmezni tudják és akarják a látottakat. Vajon azok, akik eddig a mélyszegénységben élőket vádolták a Fidesz hatalomban tartásával, megértették-e, elfogadják-e, hogy ezek az emberek pénzért, élelemért, a gyerekükért, az életükért szavaznak úgy, ahogy? „Három gyerek ha elkezd sírni, hogy éhes vagyok, apu, anyu, szerintem bárki bármiért odaadja azt a szavazatot… Próbálják az embert támadni, ha nem megy, akkor jön a gyerek…” Aki konfliktusba került a polgármesterrel, és nem a Fidesz támogatója, vele felnőtt gyerekei, menye „nem tarthatják a kapcsolatot, mert elvesztik a közmunkájukat”. Vagy „a mai napon volt tűzifaosztás, csak a fideszesek kaptak. Az öcsémnek fél lába van, én 2-es típusú izomsorvadásban szenvedek, egyikünk sem kapott.”
Az utóbbi hetekben gyakran beszélünk hősökről, olyan emberekről, akik ki mertek állni a nyilvánosság elé az igazsággal. Sokat veszítettek, és még többet veszíthetnek. A szavazat ára című film minden megszólalója, főképp az arcukat is vállalók tette sem kisebb, bátorságukért a legnagyobb elismerés jár nekik is. Ők képessé váltak arra, hogy ha félnek is, akarnak élni a demokratikus és emberi jogaikkal.
„Ez úgy ki volt játszva, hogy eljátszottuk azt, hogy nem tud írni, olvasni, és bemehettünk hozzá a szavazófülkébe… Van bent emberük, aki látja, hogy ki hova szavaz. Aki segítséget kér tőle, megkapja a pénzt, aki nem kér, az odakint nem kapja meg a pénzt… Ezért a munkáért nyolc éve 12 milliót kaptam… Az idén a mozgósítás a nyolc évvel ezelőttihez képest kétszer nagyobb lesz…”
Már látszik, nagyon is tudatos volt a Fidesz-kormánytól a tankötelezettség leszállítása 16 éves korra, a közmunka egekig magasztalása, a családi pótlék emelésének elmaradása, a tömegközlekedés szétrombolása. Hosszan lehetne még sorolni, mi mindennel lehet teljesen kiszolgáltatottá tenni és rettegésben tartani embereket. Amikor a közmunka az egyetlen megélhetési forrás, télen akkor van meleg, ha jut szociális tűzifa, amikor az éhség mindennapos, és a gyógyulás is a szavazat ára, akkor nincs jövő, mert a jelent kell túlélni.
A film szereplői nem akarják, hogy a politikusok saját hatalmukért, elképesztő vagyonszerzésükért továbbra is koncként dobálják őket. Nem tudjuk, mi van most velük. Bántják-e őket a helyi erők, lesz-e munkájuk, orvosi ellátásuk a jövőben, visszakapcsolják-e náluk a villanyt, vagy – természetesen képletesen – máglyán égetik el őket azért, mert nem fedezik tovább a Fidesz mocskát. Miattuk is változás kell, különben mi magunk is bűntudatban élünk tovább. A múlt és jelen valóságát ismerjük, a jövő a kezünkben van.