A rendszerváltás egyik forgatókönyveként elkönyvelt Fordulat és reform című anyagunk (1987) megírása éppen negyven évvel ezelőtt, 1986 tavaszán, április-májusban kezdődött. Erről Lengyel László a Medvetáncban megjelent hosszú tanulmányban, én egyik könyvemben írtam, így ezt nem ismétlem. A negyvenedik évforduló ahhoz kevés, hogy önmagunknak újabb emlékoszlopot állítsunk, ahhoz azonban jó kiindulópont, hogy ráirányítsam az olvasók figyelmét egy sajátos lüktetésre: a megoldhatatlannak látszó nehézségek időközönként, jelesül negyven évente valóságos paradigmaváltást eredményeznek. Így történt ez 1986-90-ben, és várhatóan hasonló változás mehet végbe az idén, ha az 2024-től kezdődő események fordulóponthoz érkeznek.
A rendszerváltások oka véleményem szerint az, hogy az 1848-ban végbement, ám a tulajdonviszonyok átalakítása hiányában torzóban maradt polgári forradalom befejezésének gondjai száz éven át adtak feladatot a demokratáknak, mígnem az 1946-47-ben lezajlott kommunista hatalomátvétel elsöpörte a polgári forradalom befejezésének, a polgári demokrácia gazdasági alapjai és intézményei kialakításának lehetőségét. Könnyű volt elsöpörni a polgári rendszert, mert mintaadói, az értelmiség és a polgárok rétege nagyon is vékony volt. Ráadásul „vigyázó szemüket” ők is – elsősorban – Bécsre, Berlinre, Párizsra vetették, ám a Monarchia szétesésével Magyarország polgárias irányba történő pallérozásának, a nacionalista és bírvágyon alapuló düh lehűtésének lehetősége megszűnt.
A világháború után a frontokról visszatóduló söpredék lett az irányító, akik elvek és műveltség hiányában az önállóvá vált Magyarországon egyetlen felfelé vezető utat találtak: a hatalom megragadását. Ha Gabriel García Marquez Magyarországon élt volna, akkor róluk írta volna „Söpredék” című könyvét. „…a söpredéket arra tanították, hogy türelmetlen legyen, hogy ne higgyen se a múltban, se a jövőben. Arra tanították, hogy csak a jelenben higgyen, és benne élje ki mohó vágyait.” A türelemhez tulajdonra és szabad cselekvésre lett volna szükség. Az 1848-as áprilisi törvények elfogadása óta esedékes - Deák Ferenc szavaival - „a szabadság és tulajdon” összekapcsolása, ám 1946 után ez több, mint hiányérzet.
A polgári társadalom 1946-os felszámolása óta a polgári lét két alapintézményének helyreállítása, a polgári tulajdon és polgári kultúra, illetve a polgári jogok és az ezeken alapuló polgári demokrácia újjáépítése negyven évente napirendre került, még akkor is, ha kisebb cizellálásra alkalmat adó reformok akár húsz évente (ld. új gazdasági mechanizmus, 1968) ígértek némi előrelépést.
A rendszerváltást előkészítő 1986-os év óta eltelt újabb negyven esztendő most azért terhes újra a polgári demokrácia helyreállításának feladataival, mert az Orbán-féle tervszerű rablógazdaság megdöntése nyomán „újra felfakadnak a nemes magyar nemzet régi sebei”. A jelen gondjai a múlt gondjaiból erednek. A szabadság és a tulajdon összekapcsolása újra lehetséges, újra esedékes. (A történész) „a saját jelene dilemmáitól, várakozásaitól megszabadulni nem tud, történelme mindig a jelen gondjából fakad” - írja Hatos Pál Hideg polgárháború című könyvének zárólapján.
NEGYVEN ÉVE A KÉT LEGFONTOSABB ÁLLÍTÁS AZ VOLT, HOGY GAZDASÁGI ÉS POLITIKAI VERSENY ÉS ENNEK A TISZTASÁGÁT ÉS EREDMÉNYESSÉGÉT VÉDŐ JOGÁLLAMI INTÉZMÉNYEK NÉLKÜL SEM A NÉP JÓLÉTE, SEM A KÖZJÓ, SEM AZ ERÉNYES ÉLET ESZMÉNYEI NEM VALÓSÍTHATÓAK MEG. Negyven évvel ezelőtt kettős feladatunk volt: a gazdaságban megtermelt jövedelmet felélő, gazdaságtalanul működő, a szocializmus fellegvárainak tekintett, monopolizált, államilag védett nagyvállalati rendszer lebontása; ezzel együtt a politikai szabadságot megsemmisítő egypártrendszer és a vele szimbiózisban élő pártállam megszüntetése. Negyven éve bármennyire privilegizált helyzetben voltak is a pártkáderek, mégsem az ő személyes vagyonosodásuk, gazdagodásuk állt szemben a „bécsi út túlsó végén kapható orkánkabátra” áhítozó sokaság elszegényedésével.
Arról sem volt szó, hogy csupán az egyenlősdit hirdető szocializmusnak ellentmondó egyenlőtlenségek, a „K”-val aposztrofált privilégiumok (K-vonal, Kútvölgyi kórház, Kerepesei temető, káderdűlőre lakáskiutalás, kocsihasználat) felszámolása a feladat. Bármennyire korlátozták is a véleménynyilvánítás, a szólás, a szabad mozgás (a szabad költözés) jogát az erőszakszervezetek, akkor ezt nem csupán az idegen hódítóként viselkedő Kádár Apró Dögei uralkodásával, hanem a szovjetek áttörhetetlennek hitt védőfalával övezett „béketáborba” tartozásunkkal magyaráztuk. A kultúra szűkre szabott levegőjét, a levegőtlenség szabadságát elsősorban a cenzorok ízlésdiktatúrája magyarázta, fel akartuk számolni az Aczél György által képviselt három „T” (tiltás, tűrés, támogatás) útvesztőjét, de nem kapcsoltuk össze ennek funkcióját az önkényurak személyes gazdagságának mindenáron való védelmével.
A kommunista önkénybe való belenyugvás hosszú ideig tartott. 1946-tól az egyszerű nép még tudomásul vette, hogy azt kapja jutalmul, amit az arisztokraták és a burzsujok büntetésből: a kisemmizést és a jogtalanságot. Ám negyven évvel később, 1986-tól az is világos lett, hogy a szocializmus hirdetett elveiből (jólét, egyenlőség, demokrácia) semmi sem igaz. A jelző nélküli demokrácia a valóságban több jogot ad a népnek, mint a jelzős (szocialista vagy a népi demokrácia). Hogy a szocialista versengés győztesei bár plecsnikkel lesznek felaggatva, ám a valóságban nem lesznek gazdagabbak, ha nem a saját felelősségük, kockázatuk, tehetségük és szorgalmuk révén lesznek győztesek a jólétért folytatott versenyben. Ha ilyen ez a rendszer, akkor jólét sem lesz. A nemesek nélküli rendszer („a munka nemesít, de a szocializmusban nincs szükség nemesekre”), a verseny nélküli „versengés” nem ad esélyt a jólétre, hiszen nincs, ami a magasabb termelékenység elérésére ösztönözzön.
„Tulajdon és szabadság” - írta 1840-ben Deák, és éppen erről szólt a negyven évvel ezelőtti rendszerváltás. Hogy a szocialista és a kapitalista világ versenyében csak a valóságos versenyvilág lehet a győztes. A tét nélküli „versengésben” már előre kiosztották az utolsóknak járó ezüst, bronz vagy vasérméket. A negyven évvel ezelőtti rendszerváltás reményei Orbán rablócsapatának jól átgondolt és kitűnően végrehajtott mesterterve következtében szertefoszlottak.
NYOLCVAN ÉVVEL EZELŐTT A HÁBORÚBAN SZÉTROMBOLT ORSZÁG VALÓ VILÁGÁVAL SZEMBEN VONZÓNAK LÁTSZOTTAK A SZOCIALIZMUS ÁLOMVILÁGÁNAK ESZMÉNYEI. A „FÖLDRE SZÁLLT MENNYORSZÁGBAN” MINDENKI A KIZSÁKMÁNYOLÁS NÉLKÜLI MINDENNAPOKRA, A SZERÉNY, DE MINDENKIT MEGILLETŐ JÓLÉTRE, A „DOLGOZÓK” SZAVÁT TÜKRÖZŐ POLITIKÁRA, A MINDENKIHEZ ELJUTTATHATÓ KULTÚRÁRA SZÁMÍTOTT. Ám az a rendszerváltás, amely 1946-ban a kommunista hatalomátvétellel, az oroszok spájzba kerülésével végbement, elsőként a felemelkedés leggyorsabb – már a reformkor óta nyitva álló - útját, a polgári kultúrát rombolta szét. Már a háború kiirtotta a polgári kultúra hordozóit, a polgárokat, hiszen legyilkoltak félmillió zsidót; ezt folytatta a sztálinista megszállás a német származásúnak gondoltak kitoloncolásával, az erőszakos lakosságcserével. A szocialista iparosítás a faluból a városba hajtotta a parasztokat (hogy legyen az iparnak olcsó munkaerőforrása), akik elvegyültek a Trianon után a városokban megélhetést kereső, bárkihez - a nyilasokhoz, később a kommunistákhoz - csatlakozó söpredék soraiban. A maradék polgárság vagy külföldre emigrált, vagy kibekkelésre készülve alámerült, így az általános hiányt nem csupán az államosítás, a kötelező tervgazdaság, a gazdaság, a közigazgatás, a kultúra feletti parancsuralom okozta, hanem az orosz sztyeppék levegőjét árasztó kulturálatlanság is.
A burzsoák hiánya kéz a kézben járt a citoyenek hiányával, a „végképp eltörölni” kérlelhetetlenül háttérbe szorította mindazt, amiért érdemes élni. Éppen ezért nem volt véletlen, hogy egyedül a vidéki és fővárosi önkényurak a feudális beidegződésekből táplálkozó úrhatnámsága, a bagariacsizmák terrorja volt maradandó, hogy csak a terror és a megfélemlítés, majd később a „telihas” megvesztegetése fogadtatta el, hogy az eszement fegyverkezést békeharcnak, a padlássöprést paraszti felemelkedésnek, a földekről a gyárakba kényszerített melósok kocsmatöltelékké tételét társadalmi liftnek magyarázzák.
Gyorsan kiderült, hogy „minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél” (Orwell: Állatfarm). Gyorsan kiderült, hogy nemcsak a kultúra hordozója, az értelmiség néz szembe azzal, hogy az előtte álló két út az alkoholizmus, míg a másik járhatatlan; hanem az egész nép előtt is ez a perspektíva. Ahogy az is kiderült, hogy a szocializmus egy lépéssel jár a kapitalizmus előtt, amelyik a szakadék szélére került.
Talán ez volt az oka, hogy több százezren a szakadék szélét választották, és saját lábukkal szavazva váltottak rendszert. Naponta és nem csak negyven évente. Ahogyan ez történt 1956-ban, illetve a „tiltott határátlépések” tömegessé válása formájában a rendszer során mindvégig. Millió körüli azoknak a száma, akik a rendszerváltásnak ezt az egyéni módját választották. Adjuk ehhez hozzá a két világháború között meggyilkolt félmilliót, a kitelepített százezreket. „Kész a leltár” - írná József Attila.
AZ 1986-1990-BEN ÁTÉLT RENDSZERVÁLTÁS UTÁN MOST ÚJRA ESEDÉKESSÉ VÁLT ÚJABB RENDSZERVÁLTÁSNAK EGYSZERŰEK AZ OKAI. MEG KELL SZABADULNI A SZEMÉLYES ÖNKÉNYURALOMMÁ VÁLT ORBÁN-RENDSZERTŐL, AMELYIK ORBÁN MAGÁNVAGYONÁVÁ, HAVERJAI KÖZÖTT SZÉTOSZTHATÓ BIRTOKÁVÁ TETTE AZ ORSZÁGOT. A KÖZJÓ ELÉRÉSE, KÉPVISELETE HELYETT A KÖZ JAVAIT AKARJA HAZAVINNI, HISZEN ORBÁN HAZASZERETŐ. Most nem kell kitalálni, hogyan iratkozzon át az ország lakossága a szocia-listáról a kapita-listára. Maradunk a kapitalistán, nem kell bíbelődni a „harmadik út” keresésével. Mindössze arra van szükség, hogy megtisztítsuk az országot az alapos gyanút felébresztő, sokszor bűnszervezetként működő államapparátus által gyakorolt hűtlen kezeléstől és a birtokokat, nyertes pályázatokat, állami monopóliumokkal szerzett járadékokat összejátszással, csalással bitorló rablóhordáktól.
„Minden jogszerű”, „minden le van papírozva” - csak épp az egész jogszerűtlen. Nincs olyan szegmense a hatalomgyakorlásnak, ahol ne találnánk meg a joggal való visszaélés nyomait. Nincs olyan közjogi sánca az országnak, amelyet ne azok védenének a polgárok ellen, akiknek egyetlen célja a korlátlan hatalom megtartása, és akik packáznak a polgárokkal ahelyett, hogy védenék őket a hivatalok packázásaitól.
1945-ben joggal mondták sokan, hogy ami történt, az nem felszabadulás, hanem a (náci és hazai) fasisztáktól való megszabadulás. Ha most valóban leváltjuk Orbán rendszerét, akkor együtt mondhatjuk mind a kettőt. Egyszerre lesz felszabadulás és megszabadulás, mert újra értelmet nyer a szabadság és a tulajdon.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.