Ebben a helyzetben sokan örömmel fedezik fel, milyen széles lehetőségek nyílnak előttük, mások azonban arra figyelmeztetnek, hogy sokasodnak a korlátok is. Erről a gyökeresen átalakuló világról az élet különös – többnyire figyelmen kívül hagyott – alaptörvénye jutott az eszembe: Szabadság/Felelősség = Állandó.
Az olvasót meghökkentheti ez a képlet. Amióta befejezte iskoláit, elszokott attól, hogy efféle matematikai összefüggéseket boncolgasson. A képletben ráadásul a megszokott számok helyett fogalmak szerepelnek, amelyekre nemigen szoktunk matematikai műveleteket alkalmazni. De az összefüggés ettől függetlenül is értelmezhető: ha nő a számláló, akkor a nevezőnek is növekednie kell, hogy a hányadosuk állandó maradjon – és ugyanez érvényes a nevező változására is, sőt, abban az esetben is igaz a képlet, ha nem nő, hanem csökken bármelyik.
Az életet egykor a kiszámíthatatlan veszélyek, az áthághatatlan korlátok, elháríthatatlan kényszerek határozták meg. Thomas Hobbes – a Leviatánban - így jellemezte az ember helyzetét: „Örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az ember élete magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”. A fejlődés során fokozatosan nőtt az ember szabadsága, bár mindig kiszolgáltatott volt a körülményeknek, amelyek nehezen kiszámítható hatását pontosan jellemezte Weöres Sándor Áthallások című verse:
„A körülmény hatalma
a tettet fogva tartja,
hol vadászni vadítja,
hol csendre idomítja,
hol forgóvá kitárja,
hol tétlenségbe zárja.”
Vajon életünket alapjaiban a körülmények hatalma alakítja azzal, ahogyan tereli viselkedésünket és amilyen mozgási teret enged? Bilincsként feszül ránk és minden mozdulatunkat akadályozza, vagy csak pórázon vezet, esetleg hagy némi mozgási teret arra mozdulni, amerre akarunk? Ám ahogyan a körülmények tágabb teret nyitottak az ember előtt, arra is kénytelen volt ráébredni: számításba kell vennie cselekedeteinek következményeit. Szabadsága ugyanis közösségébe való beágyazódására épül, így nem tekinthet el attól, hogy „szabad” döntései miként hatnak másokra. Vagyis szabadságának növekedésével szélesül ugyan mozgási tere, de növekszik felelőssége is azért, amit tesz vagy nem tesz. Ám ez az összefüggés „visszafelé” is érvényes: ha megvonják az egyén szabadságát – akár tudatában van ezzel, aki ezt teszi, akár nem –, ezzel szükségképpen csökkentik a felelősséget is azért, amit tesz vagy amit épp nem tesz.
A társadalmak növekedésével az ember rákényszerült a tettek következményeinek megfontolására késztető szabályok, majd ezek komplexebbé válásával, szigorú törvények „bevezetésére”. Ám azzal, hogy a viselkedés keretei világosan ki lettek jelölve, az élet biztonságosabbá vált, amit éppen a köröttünk élők szavatoltak. Ez a közösségbe való „beágyazottság” – amellett, hogy áthághatatlan korlátokat és elháríthatatlan kötelezettségeket teremtett – egyben a gyorsuló fejlődés „motorja” is lett. A XVIII–XIX. század fordulóján lezajlott technikai, gazdasági és a politikai forradalmak hatására, először Európában egy különös „intézményi fázisátalakulás” ment végbe. A korábbi, alapvetően személyes kényszereket alkalmazó és leválthatatlan hatalmi elit által működtetett állam mindenkire ráfonódó „bilincsekre” épülő, személytelen hatalmi gépezetté változott. Ez az intézményi átalakulás gyökeres változásokat hozott a szabadság és a felelősség kapcsolatában.
A forradalmak egyre többek számára a mind szélesebb területen érvényesülő szabadság új korszakát teremtették meg. A gyorsuló technikai, gazdasági és társadalmi fejlődés az életlehetőségek javulását hozta, ami összetettebbé is tette a szabadságot. Erre utal Rousseau megjegyzése: „Sohasem hittem, hogy az ember akkor szabad, ha azt teheti, amit akar, inkább akkor, ha sohasem kell megtennie, amit nem akar.” Ahhoz azonban, hogy az ember élni is tudjon szabadságával, nemcsak politikai forradalom, hanem gyorsuló gazdasági fejlődés is szükséges volt. Ez a XIX. század elején következett be: az addig szinte észrevehetetlenül lassú növekedés vonalához 1820 táján egy meredek egyenes csatlakozott. (A. Maddison: The World Economy, 2001) Ez pedig előre vetítette az életkörülmények érzékelhető javulását.
Az ipari forradalmat követően a társadalmak legnépesebb osztályává váló ipari munkásság helyzetét azonban alapvetően a növekvő hatalmi, jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenség határozta meg. Az ugrásszerűen felgyorsuló fejlődés szélesre tárta ugyan az egyének előtt álló lehetőségeket, de óriási különbségeket is teremtett, ami alapvetően korlátozta, ki, milyen mértékben tudnak élni a növekvő szabadsággal. A történelem során a leggazdagabbak – s egyben a legnagyobb hatalommal rendelkezők – sokáig a királyok és az uralkodók voltak. A gyors növekedés eredményeként azonban a XIX. század második felében közéjük felzárkózott néhány gazdasági dinasztia is, akik nemzedékek során gyűjtötték össze vagyonukat. Ám a társadalom túlnyomó többségének életét még sokáig egy szinte feloldhatatlan ellentmondás jellemezte. Miközben mindenki hivatkozhatott arra, hogy – a vélemény szabadságán túl – megilletik őt a másokkal egyenlő életesélyek is, a „gazdagodás-versenyben” lemaradó többség nem tudott élni ezzel a jogával.
A XX. század elejétől azonban a szociáldemokrácia és a szakszervezetek növekvő befolyásának hatására az egyenlőtlenség csökkenni kezdett. Az emelkedő képzettség és a javuló életminőség a „középosztály" felemelkedését hozta. Ez a pozitív trend azonban az 1970-es évektől váratlanul megtört: a munkajövedelmek emelkedése „elszakadt” a termelékenység növekedéséről és a vagyoni egyenlőtlenség ismét növekedni kezdett. (T. Piketty: Capital in the Twenty-First Century, 2014) A XX. század utolsó harmadától azután a körülmények ismét ellentmondásossá váltak. Egyrészt egyre többek tekinthették elidegeníthetetlen joguknak kimondani és megtenni bármit, ami egy adott pillanatban felvetődik bennük. Másrészt, az évtizedeken keresztül fokozatosan felemelkedő – javuló életesélyekkel rendelkező – középosztály „kettévált”: az emelkedő képzettségű és szélesülő lehetőségekkel rendelkező felső „kasztra”, valamint az egyre inkább lesüllyedő és a szűkülő lehetőségek által korlátozott népesebb részre.
Miközben tehát a szabadság határai kitágultak – megnyitva mindenki előtt a lehetőséget, hogy maga formálja sorsát –, ennek érvényesítését alapvetően akadályozta a növekvő vagyoni egyenlőtlenség. A fokozatosan lemaradók mind kevésbé tudtak élni a növekvő szabadság kínálta lehetőségekkel. Emiatt nem is volt méltányos számonkérni rajtuk, hogy miért nem tartják be az élet – szabadság és felelősség összekapcsolódásán alapuló – alapszabályát. Gyönyörűen fejezi ezt ki Heltai Jenő, Szabadság című versének részlete:
„Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
(...)
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.”
A költő sorai engem a „Szabadság/Felelősség = Állandó” életelvre emlékeztettek. Eszerint, amikor bárki – mint például most én – szabadságával élve megosztja gondolatait másokkal, támogat vagy ellenez véleményeket, tiltakozik vagy csatlakozik mások nézeteihez, elháríthatatlan a felelőssége azért, amit mond. E felelőssége azonban azzal arányos, milyen mértékben kötik meg a kezét a körülmények: aki szabadabb, annak nagyobb, akinek korlátozzák szabadságát, annak csekélyebb a felelőssége. Így érkeztünk el a 2020-as évtizedhez, amely a világgazdaság mindenkit, mindenkivel összekapcsoló globalizálódását, s egyben a kiszámíthatatlan válságok – előbb a polycrisis, majd a permacrisis – korszakát hozta. Ez pedig ismét gyökeres változásokat idézett elő a szabadság és a felelősség elválaszthatatlan viszonyában.
Napjainkban a „Szabadság/Felelősség = Állandó” elv a Föld minden lakója számára kötelezően betartandó iránymutatássá vált. Ugyanakkor valóságos mozgási terüket döntően a globális vagyoni piramisban elfoglalt pozíciójuk határozza meg. A kutatások ezzel kapcsolatban elgondolkoztató tényeket tártak fel: a Föld lakóinak 1 százaléka birtokolja az összes vagyon 46 százalékát, míg az alsó 55 százalék részesedése az összvagyonból csupán alig 1 százalékos! A piramis közepét alkotó, 44 százaléknyi „globális” középosztály az összvagyon 53 százaléka felett rendelkezik, ugyanakkor két – eltérő lehetőségekkel rendelkező – részre bomlik. Felső 11 százalékuk birtokolja a globális vagyon 39 százalékát, míg az alsó 33 százalék csupán a vagyon 14 százalékán osztozkodhat. Összességében az emberiség a szabadság és felelősség szempontjából három alapvetően eltérő helyzetű csoportra esett szét.
A globális gazdagság-piramis alsó, széles talpazatát a világ elmaradott térségeinek kiszolgáltatott és szegény tömegei, valamint a középosztályi létből fokozatosan lesüllyedő munkavállalók alkotják. Sorsukat alapvetően meghatározza, hogy szabadságuk tere leszűkült, lehetőségeik csökkentek és a körülmények bilincsszerűen rájuk zárultak. Ezt az emberiség zömét kitevő csoportot a demokráciát „kisiklató” populista és autokrata politikusok fokozatosan a tanult tehetetlenség állapotába vezérelték. Így viselkedésükben visszaszorult a felelősségvállalásra való törekvés, ami egyidejűleg gyengíti egyéni sorsuk alakításának és az egész emberiség jövőjének meghatározásába való beleszólásuk motivációját. Szomorú helyzetük különösen a gazdagság-piramis csúcsát alkotó 1 százalékkal összevetve szembetűnő.
A globális „gazdagságlistát” vezető vállalkozók - Elon Musk, Larry Page, Sergey Brin, Jeff Bezos, Mark Zuckerberg, Jensen Huang és a többiek – karrierpályája jól ismert: középosztálybeli környezetből, viszonylag fiatalon és rendkívül gyorsan emelkedtek ki, és két-három évtized alatt tettek szert olyan gazdagságra, amely egy egész ország GDP-jét is meghaladhatja. Sikereiket tehetségüknek és kreativitásuknak köszönhetik, de vagyonuk alapvetően a tőkés társadalom járadékvadász „játék-szabályaira” (J. Stiglitz: The Price of Inequality, 2012) valamint a hálózati gazdaság működését vezérlő Metcalfe-törvényre alapozva épült (B. Metcalfe: Metcalfe's Law after 40 Years of Ethernet, 2013). E csoport tagjainak többsége nem érzi át a mérhetetlen vagyonához elkerülhetetlenül kapcsolódó óriási felelősségét. Ezt jól mutatja, ahogyan legtöbbjük a politikai elittel „üzletel”. Jelentős forrásokkal támogatják egyes politikusok újraválasztását, hogy hatalomra kerülve cserében támogatóik bizniszét segítő döntéseket hozzanak. Ez az „összejátszás” mindkét fél számára előnyös, de az ebből kimaradó milliárdnyi embert kifejezetten hátrányosan érinti.
Felelőtlen viselkedésükre napjainkban több „akciójuk” is ráirányította a figyelmet. Az Epstein-ügy megmutatta, milyen könnyen csábulnak el a globális elit hálózatának tagjai morálisan visszataszító, vállalhatatlan és törvényellenes cselekedetekre. Széles körben tárgyalt esetek tanúsítják, hogy a globális elit – vagyona növelése érdekében – a következményekre való tekintet nélkül hozza meg befektetési döntéseit. A napokban döntött a bíróság: a Metának 375 millió dollár büntetést kell fizetnie, mert félrevezette a felhasználókat arról, hogy platformjának használata milyen mértékben károsítja a kiskorúak és a nők mentális egészségét. A kíméletlen „sikerverseny” sokak késztet a következményekkel nem számoló befektetésekre, amelyek akár a világgazdaságot is bedönthetik. Miközben tehát jelentős a befolyásuk a jövő alakulására, személyes érdekeik kifejezetten jövő-ellenes irányba vezérlik a világot. (J. Silverman: Gilded Rage: Elon Musk and the Radicalization of Silicon Valley, 2025)
A gazdagság-piramis közepét alkotó „globális középosztály” a szabadság és a felelősség kezelésének kérdésében szintén alapvető kihívásokkal szembesül. Ez világosan látszik a csoport felcseperedő Y, Z és α generációjának viselkedésében. Őket szinte korlátlanná szélesülő szabadságuk hajlamossá tette eltekinteni attól a felelősségüktől, hogy milyen sorsot választanak önmaguknak és milyen jövőt formálnak a világ számára. Ilyen – kudarcra vezető – viselkedési stratégiákat idézhet elő a helikopter-szülő és a bumeráng-gyerek terjedő szokása. A helikopter-szülő túlzottan beavatkozik gyermeke életébe, állandóan a feje felett köröz és megoldja helyette problémáit. A bumeráng-gyerek bár kipróbálja az önálló életet, de a nehézségei arra késztetik, hogy hazaköltözzön és a szülőkkel közös háztartásban éljen. Az ennek nyomán kialakuló nagy fokú függőség a felelősséget elutasító – senkinek nincs köze ahhoz, amit teszek – viselkedést erősíti.
A belátható jövőt minden területen a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság és az előre nem látható krízisek uralják. (L. Tran: AQ: A New Kind of Intelligence for a World That’s Always Changing, 2026) Ezzel a helyzettel olyan nemzedékek néznek szembe, amelyek ahhoz szoktak: „azt teszem, amit akarok és elvárom, hogy ezt mások tudomásul vegyék”. Ám az emberiség léte döntően azon múlik, hogy a mai ötven alattiak mit és hogyan tanulnak, miként élnek és milyen munkát vállalnak, vállalnak-e gyerekeket és foglalkoznak-e azzal, miként teremthető egy élhető bolygó. A helyes válasz megtalálásához elengedhetetlen, hogy életüket a „Szabadság/Felelősség = Állandó” elv vezérelje. Ennek elfogadásához ajánlom figyelmükbe az idézett Heltai-vers utolsó sorait:
„Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.”