Amióta felfedezték a mozgókép tömegekre gyakorolt hatását, készülnek politikai filmek. Számos műfajban gondolkodtak az alkotók. Ilyen például a magyar mozikban több mint 130 ezer nézőt vonzó, a YouTube-on pedig a húsvéti ingyenes hétvégén 3,3 millió indítást elérő Tavaszi szél – Az ébredés című Magyar Péter-portré, Topolánszky Tamás Yvan rendezésében.
A politikai dokumentumfilm nem túl gyakori a magyar filmtörténetben, de akadnak nemzetközi példák: az Oscar-jelölt Főhadiszállás – a magyar származású Chris Hegedus és D. A. Pennebaker alkotása – Bill Clinton 1992-es elnöki kampányát és a szervezőit követi kilenc hónapon keresztül. A film azt is megmutatja, miként alakul ki egy, a kilencvenes évekre jellemző új kampánystílus, amelyben a demokraták tudatosan keményebb fellépésre készülnek. Érdemes megnézni az HBO-produkcióként készült, Jay Roach rendezte Versenyben az elnökségért című dokudrámát is, amely a 2008-as John McCain-kampány egyik kulcsdöntését – Sarah Palin alelnökjelöltségét – és az azt övező zűrzavart tárja fel.
Summa summarum: rengeteg irányba el lehetne vinni egy választási témájú filmekkel foglalkozó cikket, de ha a korszellemet vesszük tekintetbe, érdemes azokat az alkotásokat kiemelni, amelyekben az irónia is komoly szerepet kap. Ebben a tekintetben az elemzők gyakran egy, a demokráciát általánosságban vizsgáló művel kezdik a sort: Alexander Payne Gimiboszi (1999) című szatírájával. A magyar cím annak idején alaposan aláértékelte a filmet, hiszen az eredeti angol cím (Election, azaz Választás) egyértelműen jelzi a politikai fókuszt – nyilván marketingokokból tompították ezt. Pedig a film a választási csalás rendkívül csavaros ábrázolása. Tom Perrotta regényének feldolgozásában egy középiskolai tanár, Jim McAllister (Matthew Broderick) úgy gondolja, két szavazat „kukázásával” büntetlenül megakadályozhatja a feltörekvő diákpolitikus, Tracey Flick (Reese Witherspoon) győzelmét. A lány afféle tökéletes diák, ám egy Gestapo-tiszt elszántságával és gátlástalanságával küzd a céljaiért.
A szakirodalom gyakran hangsúlyozza, hogy Frank Capra politikai filmjei – bár az 1930-as és 1950-es évek között reagáltak az amerikai belpolitikára – máig érvényesek. Az életműből több mű is szóba jöhet (például a Becsületből elégtelent, amely mintegy előrevetíti a Watergate-botrányt), de a választási tematika szempontjából Az ország állapota (1948) a legközvetlenebb. „Ne merjenek elhallgattatni, én fizetek ezért az adásért!” – mondja Spencer Tracy Grant Matthews szerepében; ezt a mondatot később Ronald Reagan is átvette. Míg Reagan karrierjének egyik alapja az volt, hogy érdekcsoportok szóvivőjeként lépett fel, addig a State of the Union című filmben ez a szerep Tracy karakterének bukásához vezet. Matthews hazafias repülőgépipari iparmágnás, aki karrierjét a vezetés és a munkások közötti harmonikus kapcsolatokra építette. Amikor az Angela Lansbury által alakított sajtómágnás és a Republikánus Párt udvarolni kezd neki, azt állítja, hogy nem érdekli az elnöki poszt, ám ők felismerik: „az egyik szeméből idealizmus, a másikból ambíció sugárzik”. Katharine Hepburn – a feleség szerepében – így fogalmaz: „Tudom, hogy ő egy nagy ember, te is tudod, hogy ő egy nagy ember – az én rossz napjaim azok, amikor ő is tudja, hogy ő egy nagy ember.” A film végigköveti, ahogy a hatalomvágy eltorzítja a karaktert: megkísértik a háttéralkuk, üzenete kiüresedik, mígnem „saját bukásának bűntársa” lesz. Caprára jellemző módon a megváltás mégis felvillan: a rendszer hibái és korrupciója ellenére a hollywoodi logika szerint a küzdelemnek jutalma van.
„A hatalom nem játék, amit a jó gyerekeknek adunk, hanem fegyver – és az erős ember használja is” – jegyzi meg Lee Tracy Oscar-jelölt alakításában, a Truman-szerű Art Hockstadert megformálva A legjobb ember (1964) című filmben. Bár mellékszereplő, szlogenjei („A szabadságért harcolunk!” – minden pohárköszöntőnél) refrénszerűen térnek vissza a Franklin J. Schaffner rendezte, Gore Vidal 1960-as színdarabján alapuló filmben. A legjobb ember egy fiktív demokrata párti konvenciót ábrázol, ahol az elnöki jelöltségért Henry Fonda elvhű, ám bizonytalan arisztokratája és Cliff Robertson demagóg „népembere” küzd. Utóbbi a kommunistákat ostorozza, adócsökkentést ígér, a szegregációt pedig „helyi ügynek” minősíti. A történet tétje: ki lesz elég könyörtelen vagy elég ravasz ahhoz, hogy megsemmisítse a másikat, és ezzel elnyerje Hockstader támogatását.
Ha már szóba került a Főhadiszállás, nem hagyható ki a Clinton-kampányt fikciós formában feldolgozó politikai dráma sem: Mike Nichols A nemzet színe-java (1998) című filmje. A Monica Lewinsky-botrány idején bemutatott, a nőfaló hivatalban lévő elnök figuráját is érintő, sztárparádés alkotást akkoriban alulpozicionálták, inkább botrányos vígjátékként hirdették. Elaine May forgatókönyve azonban a humort és a reálpolitikát ötvözi: egy szellemes amerikai road movie-eposzt hoz létre, amely a kínos titkok, az újracsomagolt idealizmus és az érzelgős báj keverékén keresztül reflektál a társadalomra.
Hatvanpusztától a Szőlő utcáig
Elindult a Nerflix, amely a Netflixhez hasonló felépítésben kínál tartalmat a ner-flix.com oldalon. Dráma és horror: a független média által készített tényfeltáró filmek és videóinterjúk a NER 16 évéről.
