A film egyfajta kritika a család intézményéről, és egyben a mindennapi életünkben megjelenő kapzsiságról. Hogyan találta meg az egyensúlyt abban, hogy mi vicces és mi nem?
Ez az örök dilemma, nem igaz? Az életben minden lehet drámai vagy vicces, még egy temetés is. Íróként, forgatókönyvíróként pedig mindig meg kell találnunk azt a pontos egyensúlyt, hogy ne legyünk szánalmasak, és ne próbáljunk túlzottan komikusak lenni. Ez az az arány, amelyet mindig meg kell találnunk. A nevetés funkcióját sokáig vizsgáltam, és rájöttem, hogy ez fizikai reakció, amikor az elme nem igazán tud megbirkózni valamivel. Ezért nevetünk, amikor valaki elcsúszik egy banánhéjon.
A nevetés tudományával kapcsolatban: hogyan találja meg a megfelelő tempót, az időzítést ahhoz, hogy megnevettesse az embereket?
A színházban egyszerű. Ha nevet a közönség, akkor azt halljuk és „manuálisan” időzítünk. Ez nagyon egyszerű és spontán. A filmeknél viszont nagyon nehéz, mert mindent előre kell látni; már a forgatókönyv írása közben is előre kellett gondolkodnunk, aztán a film vágása közben is, figyelembe véve, hogy nem változtathatunk utólag. Egy kis időt kell hagynunk, hogy a nézők nevetni tudjanak, és közben ne maradjanak le a következő mondatról. Használni kell a fantáziánkat, ami nehéz!
Mindenki álmodozott már arról, mi lenne, ha nyerne a lottón, de általában pozitívan. Honnan jött az alapötlet, hogy a sötét oldalt mutassák meg?
A nővéremmel, Armelle-el - akivel közösen írtuk a színművet és a forgatókönyvet -, csodálatos gyerekkorunk volt. Arra gondoltunk, mi lenne az, ami szét tud verni egy normális családot? Nem kellett sokáig gondolkodnunk, hogy a túl sok pénz a megoldás. A kapzsiság mindannyiunkban jelen van, az ember mindig többet akar. Talán ez a legnagyobb probléma velünk. Ráadásul a pénz hirtelen megváltoztathatja az életedet, és közelebb vihet a hatalomhoz. Az emberek nevetnek ezen, mert azt gondolják hál’ istennek, nálunk a családban nem ez a helyzet.
Hosszú ideje sikerrel megy a színpadi verzió. Mikor döntötte el, hogy elkészíti a mozgóképes változatot?
A premier után megkeresett egy producer, és azt mondta, hogy ebből remek film készülhetne. Mondtam neki, hogy szerintem is! A lelkesedése akkor esett vissza, amikor azt tettem meg fő feltételnek, hogy én fogom megrendezni a filmes verziót is. „Sosem fogjuk tudni megfinanszíroztatni, mivel nem vagy filmrendező” – érvelt a fickó. Erre azt mondtam, jó, akkor ebből sosem lesz mozifilm, mert semmi pénzért nem adom el a jogokat. Aztán egy idő után csak visszatért a producer és azt mondta, na jó, próbáljuk meg.
Mindig ennyire pragmatikus?
Nem mindig vagyok ilyen, de mivel a darabot a nővéremmel együtt írtuk, és két éven át játszottam Franciaországban, úgy gondoltam, a legjobb ötlet, ha én rendezem meg a filmet és nem egy „külsős”. Éreztem, hogy ez vissza nem térő alkalom. Amúgy nem is tudom, honnan vettem akkor a bátorságot, hogy így ragaszkodjak egy hirtelen megérzéshez. De a producerek végül nem bánták meg a döntésüket, hogy rám bízták a feladatot – legalábbis nekem ezt mondták. Rengeteg tapasztalatom van színészként, három évtizednyi karrier áll mögöttem, így tudok az aktorokkal bánni. Mindig is érdekelt, hogyan készül egy film. Sok fotót készítettem, és fantasztikus technikusok segítettek nekem. A produkció a lehető legjobb technikusokat biztosította számomra, így elég sok profi segítőm volt.
A színpadi produkció - ha jól tudom - más mint a film.
A színházban több mint négyszáz alkalommal játszottam el az idősebb testvér szerepét. Így a darab minden részletét és lelkét igazán magamba szívtam, egyszerűen a fülembe ivódott. A nehézség abban rejlett, hogy a színházi nyelvet átültessem a filmnyelvre, ami egyáltalán nem ugyanaz. A színházban ugyanis zárt térben vagyunk, a filmben viszont igazán megnyithatjuk a teret. Így a cselekmény elrendezését nyitottabbá tettük. Több díszletünk volt, mint a színházban. Ez teljesen más dolog. Hihetetlenül nehéz adaptálni egy darabot, és körülbelül egy évbe telt, mire elkészült. Egyáltalán nem akartunk klsszikus színházi adaptációt készíteni. Ezért egészen más befejezést írtunk. A film utolsó húsz perce teljesen eltér a színdarabtól. A darabban csak a gyerekek őrülnek meg teljesen, a filmben viszont az egész család. A mozgóképen utóbbi elhihető, ebben sokkal rugalmasabb formátum a színháznál, ahol nem lehet őrültekkel telerakni egy színpadot.
Ha nyerne a lottón, önnek mi lenne az első lépése?
Hallgatnék, mint a sír.
Infó: Családi főnyeremény. Bemutatja a Vertigo Média
