Nicholas Binge: Széthullás (részlet)

Abban a pillanatban, ahogy a feneke leért az ülés deszkáihoz, kivágódott az ajtó. Waldman professzor caplatott be, botja vadul kopogott a padlón.
– Jó estét! – mondta az ablak felé fordulva. – Úgy látom, az újoncunknak is sikerült ideérnie.
– Honnan tudja? – kérdezte Jacques. Stanley meglepetten pislogott az arcátlan kérdéstől.
Előrébb hajolt, és észrevette, hogy Waldman nem egyenesen rájuk néz, hanem kissé félre. Szorosan markolja a botját. Szemét fehér köd vonja be.
Korábban úgy meg volt rettenve, fel sem tűnt neki, hogy a férfi vak.
– A szagról – felelte Waldman, és botját az asztalhoz támasztotta. – Tisztán emlékszem rá, Stanley. Mert nagyon jellegzetes szagod van.
– Ez gorombaság – mormolta Raph a kezét bámulva. – Néhányan igen sértőnek találhatnák.
– Nem látom az okát! – kottyantotta oda Waldman, miközben vén keze az asztalt tapogatta. – Hah! Értitek? Mert nem láthatom az okát!
Raph felnyögött.
– Továbbra is lenyűgöz – mondta Jacques –, hogy még ennyi év után is képes vakos viccekkel dobálózni.
– Vakos viccekkel? – bődült el, drámaian felemelve a kezét. – Vakos viccekkel? Te is láthatod, ezek a viccek milyen éleslátóak! Haha!
Jacques a fejét rázta.
– Tudja, talán jobban működnének a viccei, ha nem hangsúlyozná ennyire a poént bennük minden alkalommal.
Stanley csak bámult rá. Még soha nem találkozott senkivel a Wheltonban, aki így mert volna beszélni egy professzorral.
– No, nézzenek oda! – motyogta magában Waldman. – A nagy Jacques Bashar próbál engem okítani, hogyan legyek humoros! Mintha csak egy kő oktatná ki a szivacsot, hogyan legyen abszorbens.
Kinyitott egy ajtót, és kihúzott onnan egy régi, rongyos papírköteget. Odabicegett a padokhoz, majd papírt és tollat tett Jacques, Raph és Stanley elé.
– Ma sakkozós nap van, úgyhogy meglátjuk, el tudjátok-e kerülni, hogy szégyenbe hozzátok magatokat. De előbb: kérdések!
Stanley az előtte heverő papírlapra bámult, próbált rájönni, mi történik. Az osztályterem valahogy másnak mutatta magát az elmúlt pár percben; a színek elmélyültek, barátságosabbá váltak. A falak mintha közelebb húzódtak volna, a négy ember szinte kitöltötte az egész helyiséget. De annak ellenére, hogy a beszélgetés körülötte zajlott, úgy érezte, ő maga egyre halványul.
– Ki volt a harminckettedik pénzügyminiszter, melyik király mellett szolgált, és mikor halt meg?
– Thomas Thwaits – mondta Raph anélkül, hogy a papírjáért nyúlt volna. – IV. Eduárd, 1503.
Stanley esetlenül a papírja és a tolla felé nyúlt.
Mit keres itt? Minek jött ide egyáltalán?
– 1587-ben John White vezetésével egy kolónia telepedett le a Roanoke-szigeten, ami ma már az Egyesült Államokhoz tartozik. Mi történt velük, és milyen kifejezés maradt fenn az eset kapcsán?
– Ó, ezt tudom! – mondta Jacques, de nem ejtett ki a száján semmi egyebet. A fogát csikorgatta és fejbe kólintotta magát, mintha csak így akarna észhez térni.
– Tudom.
– Mind eltűntek – mondta Raph mosolyogva. – Senki sem tudja, hová mentek. Mintha csak eltűntek volna a föld színéről. Egyetlen szót hagytak hátra egy fába vésve: croatoan. De ez nem magyarázott meg semmit.
– Jó! Nagyon jó! Figyelj oda, Jacques! Lassan le fog körözni téged. Melyik a hetvennyolcadik prímszám?
– Aj, prímszámok? – nyögött fel Raph. – Ne már!
– Igen, prímszámok. Bizony, hogy azok! Ne legyél ilyen szemtelen! Te jöttél hozzám, emlékszel, Raphael? Te mondtad, hogy meg akarsz tanulni mindent, amit csak lehet. Ez nem úgy megy, hogy majd te válogathatsz, mi tartozzon bele a mindenbe!
Jacques vadul írogatott a papírjára. Raph felnézett, szemöldöke ráncba szaladt az összpontosítástól.
– Gyorsabban, fiúk! – ösztökélte őket a professzor. – Gyorsabban!
– Háromszázkilencvenhét – mondta Stanley. A számok hamarabb hagyták el a száját, mint hogy megálljt parancsolhatott volna magának.
– Úgy van! – kiáltotta Waldman. – Nagyon jó!
Most már oda-vissza járkált az asztalok előtt.
– Melyik birodalom maradt fenn legtovább a világtörténelem során, és meddig tartott az uralkodása?
Stanley visszafojtotta a lélegzetét. Felszólalt – ezáltal ő került a terem középpontjába –, de senki sem reagált rá semmit. Senki sem gúnyolódott rajta. Waldman is továbblépett, mintha Stanley mindig is ott lett volna, mindig egy lett volna közülük, az pedig, hogy helyesen válaszolt meg egy matematikai kérdést, csupán teljesen hétköznapi dolog lenne a világon. Hosszan kifújta a levegőt, és ekkor azon kapta magát, hogy mosolyog.
– A núbiai Kusita Királyság – vágta rá Jacques. – Ezerötszázhetven évig tartott.
– Hah! – kiáltotta Waldman. – Helytelen válasz! A Kusita Királyság vereséget szenvedett az Akszúmi Királyságtól 350-ben, aminek az uralma így ezernégyszázhúsz év után véget ért. Vagyis kerek hatvan évvel kevesebb ideig tartott, mint a Római Birodalom.
– Viszont – mondta Jacques, az egyik ujját felemelve és előrébb hajolva – volt a közelmúltban egy archeológiai ásatás Szudánban, ami alapján feltételezhető, hogy Napatában még voltak kusita királyok százötven évvel az egyiptomi Újbirodalom széthullása előtt. Ez az időbeli átfedés azt jelenti, hogy a Kusita Királyság Krisztus előtt 1220-ban már jelen volt.
– Hogy micsoda? – fordult feléjük arccal Waldman. – Ezt meg hol olvastad?
– Sehol – vigyorodott el Jacques. – Csak kitaláltam.
– Hah! Kiváló! – mondta amaz, és bólintott. – Egészen kiváló! Majdnem elhittem. Majdnem, hangsúlyozom. Majdnem. Most viszont elég legyen a vigyorgásból! Talán vak vagyok, de még így is érzem az önelégült vigyorodat.
– Nem is vigyorgok – felelte Jacques, arcán szétterülő mosollyal.
– Na, elég legyen most már, Jacques! Ne sértegess itt az új vendégünk előtt. Érzem rajtad a vigyort. Lehet, hogy jó vagy megtévesztésben, de azért nem elég jó. Most pedig – sakkozzunk! Stanley, feltételezem, hogy tudsz sakkozni.
Stanley némán bólintott, majd eszébe jutott, hogy Waldman ezt nem látja. Nyelt egyet, és azt mondta:
– Igen, uram. Mármint olvastam a szabályairól meg bizonyos technikákról, de nekem… nekem sosem volt kivel játszanom.
– Abszurdum! Micsoda abszurdum! Gyere, megmutatjuk, hogyan kell.
Rutinos gyorsasággal előkerültek a sakktáblák és a figurák a szekrények és fiókok mélyéről. A könyvespolcokról és a padok alól is felbukkant néhány. Mielőtt Stanley feleszmélhetett volna, már hét táblát felállítottak – három-három Jacques és Raph, egy pedig maga előtt volt.
– Minden hónap első és harmadik szerdáján sakkozunk. Ha sakkot adsz, akkor legközelebb két táblát kapsz, majd ha megint, akkor hármat.
– És mi van, ha győzök?
– Hah! – rikkantotta. – Győzni? Engem senki sem győz le.
Úgyhogy játszottak. Jacques és Raph egyszerre három táblán, két kör között a táblákat tanulmányozva, papírra jegyzetelve a gondolataikat és ötleteiket. Minden egyes lépésnél hangosan kimondták, hogyan lépnek Waldman ellen: „bástya a király bástyájának ötödik mezőjére”, vagy „gyalog a királynő hatodik mezőjére”, úgyhogy Stanley is így tett, gyorsan megjegyezve a kifejezéseket. Waldmannak a vaksága ellenére nem volt szüksége semmi egyéb­re, hogy észben tartsa mind a hét játékot. Nem tanulmányozta a táblákat. Nem várt. Amint az egyik fiú lépett, rögtön felelt is rá egy lépéssel.
– Huszár a királynő futójának harmadik mezőjére! Hah! Ezt védd ki!
Mind a hetet megnyerte. A Stanley ellenit hat lépésben.
Mielőtt átgondolhatta volna, már mindennap itt volt iskola után. Ők négyen aztán mindenfélével játszottak – ostáblával, malommal és góval –, de mindig is a sakk maradt Waldman kedvence. Jacques sumákolt, támadott és cselezett, hogy kimenekítse magát a szorult helyzetekből. Raph ügyetlenül bánt a bábukkal, de néha olyan zseniális lépéseket tett, hogy Stanley is megállt, és csak bámult. Waldman pedig egészen örömét lelte abban, hogy elpáholta a fiúkat, hajszolta őket, kihívást intézett minden mozdulatukra. Utána mindig beszélgettek: Waldman könyveket ajánlott, amiket Stanley aztán éjszakába nyúlóan olvasott, majd másnap visszahozta őket, hogy egy játszma carrom vagy Camelot közben megvitathassák. Waldman kérdezgette őket, tesztelte is a tudásukat, az egész mégsem tanulásnak érződött, hanem csak magának az életnek.
Órái alatt Stanley továbbra is a háttérbe húzódott, de míg korábban úgy érezte, láthatatlanná válik, és lassan beleolvad a falakat borító tapétába, most szinte izzott az új ötletektől és elképzelésektől, amiket megismert – Bachtól Braque-ig, Miltontól Bakunyinig.
És most, életében először, Stanley megértette, milyen az, ha az embernek otthona van: megélte a biztonságot, a melegséget, a szabadságot. Elmerengett, vajon ilyen lehet-e, ha valakinek van apja, és ha igen, akkor az talán mégsem olyan rettenetes dolog.
Egy kora decemberi estén, amikor épp elkezdett hullani a hó és egyre halványultak a fények, Stanley feltette a kérdést, ami azóta a fejében motoszkált, hogy először belépett Waldman osztálytermébe.
– Hogy csinálja?
– Hm? – kérdezte Waldman, aki épp Raph sakktáblája fölé hajolt, miközben a fiú a következő lépését mérlegelte. – Micsodát?
– Hogy minden egyes lépésre és bábura emlékszik minden játékban, amit játszunk. Hogy minden tényre és eszmére emlékszik.
– Hah! – Waldman felegyenesedett. – Ez kutyafüle! Vannak, akik képesek megjegyezni a pi hetvenezer számjegyét. Vannak, akik egész Shakespeare-műveket tudnak fejből idézni, vagy épp a Bibliát, erőlködés nélkül. Szilárd meggyőződésem, hogy az emberi memória végtelenül nagy. Végtelenül! Irdatlan, az emberek többsége viszont csak a felszínt kapargatja. Minden leírt szót képes lennél megjegyezni, csak tudnod kellene, hogyan csináld.
Stanley felpillantott a táblájáról, és valami oknál fogva a szavak, amik hónapokkal ezelőtt vésődtek belé, most a felszínre törtek.
Ez történik a silány vérből valókkal… Képtelenség minőségit előállítani belőle.
Keze szorosan markolta a pad deszkáit.
– Meg tudna tanítani rá?
– Ó, fiam – rázta a fejét Waldman színpadiasan. – Mégis mit hittél, mit csinálunk mi itt egész idő alatt?

                                                                                               Lengyel Hajnalka fordítása