Fegyverletétel
A kezeidből néha lövészárkok
Füstje száll fel,
Fák roppannak össze,
Ahogy behajlítod ujjaidat.
Rám gondolsz,
Ne is tagadd,
Nem vagy itt, hogy hinnék neked.
Egy fiatal lány nevet rád
A romok felől,
Akárhányszor lehunyod
A szemed.
Gyökerestül fordul ki
Akár egy szélvihar, ami elől
Egy gyümölcsöskert sem menekülhet,
Úgy borítod fel álmaim hajóját:
Tengerré válsz, ha ringatni akarsz,
És folyóvá, ha elnyelni.
Stigmát éget arcomra mosolyod,
Amiért azt hittem,
Veled fogok a földön heverni,
Ha a fák kellő mennyiségű
Évgyűrűt húztak ujjainkra.
Egy királynő fűzőjében
A végén már csak emlékeket
Próbált öklendezni,
Nem akarta a halálával együtt
Lenyelni a sok megaláztatást,
És kéretlen tanácsot, mégis
Látnia kellett még az
Egyetlen arcot,
Ami nem őt szerette,
Napról napra, éveken át
Meredt ebbe a ki a legszebb?-tükörbe,
Levágta a haját, majd újranövesztette,
Lehunyta egyik szemét,
Hogy kevésbé fájjon,
Gyereket szült, feltette
Mindenét,
Mert a tükörkép figyel,
Mi lesz, ha összetörik?
Lehunyja két szemét…
Melletted foglalok helyet
Hogyha egyszer tűz üt ki
A felhők között,
És lepereg a sivatag
Homokórája,
Ha a hullámok simításait
Egyetlen part sem hálálja
Meg, és nem lesz több
Teremtés, és minden
Gyermeki mosoly
Megfullad a szélben,
Ha a test már csak
Freskókon lesz látható,
És ezer évvel előre
Lefoglaljuk az asztalt
Az Utolsó vacsorához,
Akkor szeretnék majd
Melléd ülni, hogy marasztalj,
Hogy beszélj még, ha tudsz
A születésem előttről.
Kifordítva
Az egyetlen kívánságom mostanában,
Hogy ne lássam többé azt a szobát,
Amit fehérre meszelt a reménykedés.
Nem akarom hallani újra a hazug
Biztatásokat, az ostoba gügyögéseket,
Az infúzióra kötött szeretet sikolyait.
Ha a falak bőrét le tudnám nyúzni,
Talán visszakaphatnád
A méltóságodat.
