Európa szellemi örökségét számos történelmi tényező formálta. A görög mítoszok, a filozófia és a demokrácia eszményei, a római jog szabályrendszere, a zsidó és keresztény hitbéli hagyományok, a reformáció és a felvilágosodás tudományossága és más eszmék egyesültek egy olyan közös európai tudattá, amely kontinens és a világ fejlődésének katalizátorává vált. Ennek az európai tudatnak a legfontosabb sajátossága, hogy képes volt magába integrálni a történelem korábbi korszakaiban élt népek szellemi eredményeit és a világ más részeiből eljutott tudományos és technikai tudást és gondolkodást. Ezek a tényezők is folyamatosan beépültek és beépülnek az európai kultúra kincsestárába, jelen vannak valamennyi itt élő nép szellemiségében.
Az egységes Európa gondolata egyike a legértékesebb politikai eszméknek. Többféle megközelítéssel, számos formában megfogalmazódott, de megvalósításának mindig hiányoztak a hatalmi alapjai.
Az első átfogó európai rend kialakítását Napóleon határozta el: „Meg akarom valósítani azt, aminek eddig csak a körvonalai rajzolódtak ki. Az a szándékom, hogy készüljön egy európai törvénykönyv, létesüljön egy európai fellebbviteli bíróság, egyetlen közös pénznem legyen forgalomban, ugyanazokat a súlyokat és mértékeket használják és egy ugyanazon törvénykezés érvényesüljön mindenütt. Európa összes országát egyetlen állammá akarom kovácsolni”. Ez a nagyravágyó terve is közrejátszott abban, hogy az akkori európai hatalmak félretették ellentéteiket, összefogtak és megbuktatták. Európa hatalmi viszonyainak újjárendezésére ezt követően a Bécsben szervezet európai kongresszuson (1814–15) került sor. Alapvető célja az volt, hogy érvénytelenítse a Napóleon által erőszakkal kialakított területi változtatásokat és restaurálja az 1792 előtti abszolutisztikus uralmi állapotokat. Felvonultak a korabeli Európa politikai előkelőségei, de a kongresszus döntéseit a kor legképzettebb francia diplomatája, Talleyrand sugalmazta. A „rendezés” szinte kizárólag a győztes nagyhatalmak, Anglia, Ausztria, Orosz- és Poroszország érdekeit érvényesítette. Semmibe vették a korábban jelentős hatalommal és történelmi múlttal rendelkező államok (így Lengyelország és Velence) jogos igényeit és szétosztották, vagy tőlük idegen országokkal egyesítették azokat.
A rendezés kaotikus és feszültségekkel terhes új Európát teremtett. A kialakított helyzet megőrzése érdekében az orosz, osztrák és porosz birodalmak „Szent Szövetséget” hoztak létre. Ennek alapdokumentuma a vallási megszállottságban szenvedő I. Sándor orosz cár hatását tükrözte. Eszerint „a három szövetséges uralkodó a gondviselés meghatalmazottjának érzi magát”, hogy a kereszténység szellemét megőrizze Európában. A területrendezés szemléletesen kifejezte azt a reakciós politikai nézetet, amely szerint egy ország nem más, mint „területi fogalom”, lakossága pedig az alattvalók együttese. Ez a szemlélet jelent meg a későbbi nagyhatalmi döntésekben is, egészen napjainkig. Az itt kialakított európai egyensúly-politikához 1818-ban csatlakozott Franciaország is, meghirdetve a világ nyugalmának fenntartását, mint közös felelősséget.
Az elkövetkező évtizedek nemzeti mozgalmai azonban egyre több rést ütöttek a kialakított rendszeren. Harc indult Itália és Németország egységéért, Görögország függetlenné vált Törökországtól, felerősödtek a lengyelek és a magyarok függetlenségi törekvései, 1830-ban pedig létrejött a független Belgium. A gyorsan változó hatalmi érdekek a szövetség tagjait is szembefordították egymással. 1853-ban az orosz-török (krími) háborúban az angol és francia csapatok már az oroszok ellen harcoltak, hogy meggyengítsék Oroszország európai pozícióját. A háború után új érdek- és szövetségi viszonyok formálódtak. Megerősödött Anglia, Franciaország és az egyesült Németország, új szövetségek alakultak és bomlottak fel. Az ellentétek 1914–1918 között az első világméretű háború kirobbanásához vezettek.
Az I. világháború utáni „rendezés” is a győztes hatalmak egyoldalú, gátlástalan érdekérvényesítése alapján történt, a népek önrendelkezését hirdető Wilson-program háttérbe szorult. Az 1919-ben amerikai javaslatra létrehozott Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) egy ideig képes volt a nemzetek közötti konfliktusok békés megoldására, de az újra világhatalommá vált Németország és mások kivonulásával erejét vesztette. (Feladatait 1945-ben az ENSZ vette át, sokféle más nemzetközi tennivalóval együtt.) Az etnikai viszonyokat és a történelmi körülményeket figyelmen kívül hagyó területrendezések nyomán olyan feszültségek generálódtak, amelyek magukban rejtették az újabb háborúk kirobbanásának veszélyeit. A gazdasági és társadalmi feszültségek „kezelésére” két szélsőséges eszme is kialakult. A fasizmus (nemzeti szocializmus) és a szovjet típusú „kommunizmus” kiépítésének kísérletei zsákutcába, újabb világháború kirobbanásához vezettek. A náci Németország leverését Európa újabb felosztása követte, ami Kelet-Közép-Európát elszakította nyugati kapcsolataitól és a győztes szovjet birodalom érdekkörébe csatolta. A tudományos-technikai forradalom nyomán átalakuló világ megváltozott gazdasági- és katonai erőviszonyai azonban néhány évtized alatt ezt a „rendezést” is felbomlasztották, széthullott a szovjet birodalom is.
A remélt világbéke azonban ezúttal is csak illúzió volt. A világ a fejlődés nyomán egyetlen gazdasági erőtérré vált, amelynek kényszerében újrarendeződtek a kapitalista országok gazdasági-társadalmi viszonyai is. Olyan új világtörténelmi korszak kezdődött, amelyben a nemzetállamok lehetőségeit meghaladó gazdasági-környezeti-társadalmi és egyéb globális kihívások jelentkeztek – ezek megoldása valamilyen szintű együttműködést követel. Egy újabb háború megakadályozásának szándéka és a megindult globalizációs folyamatok hatására kialakuló egységesülés hozta létre a Közös Piacot, majd az Európai Uniót. Az integráció kiszélesedése ma is zajló, rendkívül ellentmondásos „vajúdási” folyamat, amely egyre mélyrehatóbb változásokat követel. Kinyíltak az addig kontroll alatt működő „zárt” államok, felbomlott belső egyensúlyuk és hagyományos intézményrendszerük – egyre kisebb a nemzeti politika mozgástere, egyre több a világméretűvé váló új probléma. Ezek megoldására a korábban sikeres ideológiák (liberális, szocialista) már, vagy még nem tudtak új társadalmi modellt létrehozni. A korábbi, stabil viszonyokra épülő jóléti államok sem képesek fenntartani a folyamatos juttatásokra épülő társadalmi egyensúlyt. A később csatlakozott országok a már újraszerveződött piacra kerültek, nemzeti vállalkozásaik nem bírják a versenyt a tőkeerős multikkal, elsorvadásuk tovább növeli a társadalom belső feszültségeit és bizalmatlanságot generál az új világgal szemben. A formálódó összeurópai piaci rendszernek akár egy-egy ország meghatározó gazdasági ágazatai is áldozatul eshetnek és esnek is. A felszín alatt összegyűlő feszültségekre, a csalódásra és az életszínvonal romlásától való félelmekre épül az Európa-szerte egyre népszerűbbé váló neokonzervatív politika. Ez a valóságos, vagy annak vélt egykori és újabb keletű sérelmeket, az önállóság védelmét, az erős állami pozíció visszaállítását hangoztatja, átfogó „nemzetnevelést” folytat és a nemzeti jövedelem politikai érdekek szerinti elosztásával sakkban tartja, támogatására készteti a széthulló, segítségre szoruló társadalom szinte valamennyi csoportját.
A visszafordíthatatlan világfolyamatokkal szemben álló politikai szellemiség újraéledése nehéz helyzetet teremt a polgári demokráciák és a liberális szabadság értékrendszerére épülő Európai Unió működésében és az integráció továbbfejlesztésében is. Az ötödik technológiai forradalom gyökeresen átalakítja a munka világát, milliókat tesz munka- és jövedelem nélkülivé. (Ezt a világ egészét veszélyeztető folyamatot a hazai társadalomban végbement, tragikus elszegényedési tendencia is bizonyítja. Az ELTE 2025-ös vizsgálata szerint különösen drámai az alsó rétegek növekedése, amelynek nagysága a 2021-ben mért 31-ről mostanra 43 százalékosra nőtt!) Az egyre fenntarthatatlanabb társadalmi feszültségek az eddigi módon nem oldhatóak fel. Az EU a sohasem volt helyzetekben jelenleg csak tünetkezelésre képes, maga is lényeges változtatásokra szorul, hogy alkalmas legyen a gazdasági verseny, a társadalmi béke és a demokrácia egymással is gyakran szembekerülő érdekeinek összeegyeztetésére, a globális környezeti, gazdasági, társadalmi és katonai veszélyek elhárítására. Az oroszok által kirobbantott ukrajnai háború nyomán még nyilvánvalóbbá lettek a „félkész” Unió megoldatlan problémái. Az igazságosság, a szabadság és a demokrácia eszméi szembesültek a valósággal, a nagyhatalmak érdekeivel és ismét alulmaradtak azokkal szemben. Valódi, igazságos és fenntartható békerendszer kialakítására minden bizonnyal most sem kerülhet sor. Nehéz ezt elfogadni, de aligha van más lehetőség, ahogyan egykor Trianonban a magyaroknak sem lehetett.
A várható „rablóbéke” traumája azonban nem állíthatja meg Európa egységesülésének folyamatát. Hosszabb távon elkerülhetetlen egy új, komplex és kölcsönös európai biztonsági és együttműködési rendszer létrehozására.
Ennek első és meghatározó része a háború utáni Ukrajna mielőbbi újjáépítése, majd pedig lépésről lépésre, fokozatosan kell bekapcsolni az országot EU-ba is. Sikeres integrációja jelentősen növelné az Unió gazdasági és egyéb erőforrásait és ez elősegítheti a világgazdasági szerepének újraerősítését is. A másik kulcskérdés az Oroszországhoz való másfajta viszony létrehozása. Oroszország is Európa része, nem lehet, és ostobaság is lenne azzal próbálkozni, hogy a mostani karantént egy békekötés után is fenntartsák. A keleti vasfüggöny felépítésének szándéka rövid távon bizonyára elkerülhetetlen lépés, de hosszabb időn át fenntarthatatlan, nagy károkat okoz mindenkinek és az egykor elérhető európai egység ellenében hat. Az előbb vagy utóbb bekövetkező békekötés után Oroszország Európához közelítése nem lesz könnyű feladat. Nem „csak” az orosz kormányzatot, hanem az orosz társadalmat kell majd közelíteni az európai országok demokráciájához és szabadságának eszméjéhez, ami egy sokkal differenciáltabb politikát követel, mert ehhez a lelkeket kell megnyerni. Stratégiai távlatokban azonban a mindenkori orosz hatalmasok is érdekeltek a közeledésben, mert csak ez teremthet esélyt arra, hogy az ország fejlődését felgyorsítsák és megőrizhessék nagyhatalmi státuszát. Ugyanez érvényes hosszabb távon Európára is. Európa békéje az alapja annak, hogy megtarthassa gazdasági-pénzügyi és kereskedelmi világközpont szerepét, megerősíthesse egységét és egy új történelmi korszak erőfeszítései nyomán újjászerveződjön, s az emberiség leghumánusabb rendszerévé váljon.
