A győzelem után a vesztes fél a kevésbé érdekes. Fontosabb, hogy mit tervez a győztesek új kormánya. Engem sem a Fidesz vezérkarának mozgásai érdekelnek elsősorban. Hanem az a több, mint kétmillió. Akik egy földindulásszerű népmozgalom idején, a naponta rájuk zuhogó leleplező információk elől fülüket befogva is rájuk szavaztak. Szükség lesz rájuk egy normális világ berendezésében. Főleg, hogy ennek az új világnak az a legvonzóbb ígérete, hogy vége lesz az ország végletes megosztásának, a gyűlöletre cukkoló belső háborúknak. Ennek az ígéretnek sajátos egyensúlyban kell lennie a jogállami igazságtétellel. Babits háborúellenes verséből a „legyen béke már, legyen vége már” ma is érvényes és tömeges szándék, de a „ki a bűnös, ne kérdjük” egyáltalán nem. De, kérdjük, nagyon is kérdjük, milliók kérdezik. Különben visszatér a „következmények nélküli ország” csüggedt letargiája.
Éppen a nemzet újraegyesítése, amelynek jelszava már nemcsak a határon túlra vonatkozik, teszi fontossá, mit és milyen Fidesz üzen majd annak a kétmilliónak. És ki üzen majd onnan.
Úgy sejtem, az a kétmillió már nem is egészen kétmillió. Vagy ötszázezer eddig sem volt rajongó.
És valljuk be: könnyebben csatlakozik egy jobbról jött, de a népfrontos középre érkezett vezetőhöz, mint egy szívemhez közelebb álló baloldali-liberálishoz tette volna. Tovább apaszthatják a tábort a megnyíló dossziék és kinyíló szájak. Jellemző, hogy felsővezetői körből még semmi valódi önkritika nem hangzott el. Sőt: Orbán óv az „öncsonkításról”, Takács Péter az „önmarcangolástól”, Rogán szerint nem a felelősöket kell keresni, hanem tudomásul venni az eredményt. (Naná. Nincs olyan felelőslista, amelyről ő lemaradhatna.)
De burkolt beismerést zakatolnak az iratmegsemmisítők. Vagy a sebtiben kiadott parancs, amellyel elkezdték visszavonni a csakis propagandacélból kivezényelt katonákat az energiaközpontok mellől. De mindegy is: közben erősödött a forint, jöttek az üdvözlő táviratok, (az Európai Bizottság elnöke szerint a magyarok újból szétvágták a szögesdrótot), Trump és Putyin finoman (már amennyire ilyesmivel lehet Trumpot vádolni) eloldalazott.
Ám az ezek után is maradó másfél, vagy akár csak egymillió fideszes honfitársunk is komoly tömeget jelent. Nekik milyen zászlót kínálnak egykori vezéreik vagy az új trónkövetelők?
Annyi biztos: az a „B” forgatókönyv, amit az „A”, vagyis a győzelem meghiúsulása esetére bizonyára kidolgoztak, a kukába dobható. Nincs mód -csak szoros eredmény esetén lett volna - tömegeket utcára vinni, minden kormányzati lépést a beépített káderek segítségével elgáncsolni, négy évnél hamarább revansot venni.
Ezt a főnökség meg is értette, csak szerencsétlen Magyar Nemzet tette fel jobb híján a régi lemezt: a választást követő reggelen ökölrázó vezércikket közölt. „A leendő kormánynak azt üzenjük, (már amennyiben a Tisza-kormány megér egyetlen évet is), nem lesz egyetlen nyugodt másodpercük sem. A sarkukban leszünk, megfizetnek mindenért.”
A gyors revans alternatíváját elsodorta a népharag, amely másokkal másért akar megfizettetni. Milyen utak állnak így a vesztes, de még mindig nagy párt előtt? Voltam már ennél is nagyobb veszteséget szenvedő kormánypárt élén - persze nemigen jutott eszünkbe, hogy a vezetés ne mondjon le azonnal -, tudom, ez nagyon nem könnyű döntési helyzet. De nincs az a pocsék szituáció, amelyből ne nyílnának különböző ajtók.
Egyelőre az az ajtó látszik kinyílni, amelyen ismét Orbán sétál tovább megerősített pártelnökként. Az első idők sokkjában a párt részéről ez még érthető is: el akarják kerülni a szétesést.
Kérdés, meddig tart a bukott vezér iránti bizalom.
Orbán ezt szeretné, hiszen így valamit megőrizhet a nemzetközi szélsőjobban játszott szerepéből. Ha nem is készül miniszterelnöknek, lehet még, ahogy Bíró Nagy András fogalmazta, a „magyar Kaczynski” – saját táborának első embere állami funkció nélkül is. Előnye, hogy a Fidesz népe őt szereti, és valószínűleg nála vannak a zsarolásra alkalmas dossziék, amelyek segítségével a fideszes oligarcháktól visszaszedhet valamit a párt finanszírozására. Hátránya (Tölgyessy szerint), hogy a győztes oldal joggal riogathatna a visszatérésével, ahogy ez Gyurcsánnyal is - elég méltatlanul - megtörtént.
A másik ajtóban, most vagy később, az egymással rivalizáló alvezérek taposhatják egymást, hosszas belső harcokba merülve. Orbán épp őket akarhatja megelőzni, amikor a lista bejutó helyeinek átalakításáról beszél. Leginkább ellenükben akarja az országot újrajárni, tábora előtt megkerülhetetlennek mutatkozva.
A harmadik ajtón a párt többfelé, minimum kettészakadva léphet ki. Eddig is több párt rejtőzött benne: egy valamivel nyugatosabb, atlantistább, európaibb, Navracsics vagy Németh Zsolt pártja, és az unióellenes, akár abból kilépni is hajlandó másik, Lázáré, Szíjjártóé és a többieké. Lehet őket nem szeretni, de mind képességes emberek. Meglátjuk, mikor érzik meg a saját pillanatukat.
Nem mindegy a kétmillió fideszesnek, nem mindegy a kormánynak, de a baloldaliaknak, liberálisoknak sem. Hogy tovább robbantgatják-e a vonatokat, vagy hagyják végre az országot haladni a pályán.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.