Új országra ébredtünk a héten, amit még felfogni is alig lehet – a boltban mosolyognak egymásra az emberek, nem akarják kilapítani a gyalogost a zebrán, idősek és fiatalok, barátok és ismeretlenek összeölelkeznek, boldogan osztjuk tovább a táncolós-pacsizós klippeket.
Magyarország címlapon volt a héten az összes vezető médiában, virálissá vált Hegedűs Zsolt zseniálisan önfeledt breakje az Éhezők viadala zenéjére – mily találó ez ránk, most még –, Magyar Péter képmása kering a neten, mint „hottest president on earth”, pedig még be sem iktatták, és Radnai Márk Top Gun-stílusú klipjeibe beletört a TikTok.
Anélkül, hogy a tárgyiasítást támogatnánk bármely nem esetében, mennyivel jobb érzés ezt élni, mint szégyenkezni, vagy trash-mémekkel túlélni a fideszes boomerkedést.
Egyszer biztos ki fog derülni, ha a kutatók megfejtik a rekordrészvételes választási csodát, hogy a több százezer első szavazó, éppen azok a fiatalok fordítottak nagyot az ország sorsán, akiket a Hír Tv-ben úgy gyaláztak a bácsik, hogy felnőtt egy generáció, ami hozzászokott a jóhoz, ezért nem becsülik Viktort, bezzeg ha elviszik őket a frontra, majd jól megtudják – miközben már jöttek folyamatosan az elsöprő eredmények.
Nehéz a majomnak elengedni a verklit, ha már beleszokott a tekerésbe, vö. Mráz Ágoston Sámuel szerint az M1-en fél 8-kor még a Fidesz biztosan vezetett.
Eközben Róna Dániel megjegyezte a Telex műsorában, hogy az a 250-300 ezer szavazó, aki most a Fidesznél hiányzik, valójában meghalt. Legalább most már ezt is ki lehet mondani, anélkül hogy rásütnék, „nyugdíjasok százezereinek halálát vizionálta” mint a propagandisták (köztük az M1 Híradó) szegény Raskó Györgyre. Így már érthető az is, milyen akadályokba ütközhetett a mozgósításuk (elő a mozgóurnákkal!), de még a csalás se működött annyira, mint amennyire tartottunk tőle (köszi, De! Akcióközösség, köszi őrszemek!), vagy az orosz hackerektől és bármilyen (ön)merénylettől. A végső félelem, hogy nem adják át a hatalmat, szintén szertefoszlott, amikor Orbán Viktor elismerte a vereségét, körülötte zavarodott, debilen mosolygó arcok, remélhetőleg az utolsó tablókép, így egyben biztosan.
Szijjártó népbiztos sem repült el, maga vezetve a repülőgépet, zsebében zserbókkal, karján vastag aranyláncokkal – különben is, az ékszereket, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket már rég kifuvarozták a kontéNERekben. Fel is bukkant másnap a Külügyben, mint Magyar Péter felolvasta a sajtótájékoztatója közben kapott sajtcéduláról, épp darálni ment. Bár ez önmagában szürreális, hiszen ha valamit manapság még kinyomtatnak, annak digitális nyoma is van – mondjuk ezért vehettek pár éve közpénzből tízmilliárdért végleges adattörlő kódokat.
A választás másnapjától a Partizánon és a Telexen a bukottak szellemi óriásai már egymásnak adták a kilincset. Nem, Deák Dánielt nem néztem meg, nem lesz elviselhetőbb attól, hogy bocsánatot kér Hann Endrétől vagy beismerő vallomást tesz, hogy hülyeség volt Magyar Péter péniszét megszakértenie, és a végén még azt is bemondhatta, a Megafon továbbra is számít az adományokra és a támogatásra – döbbenet, hogy ez most felületet kaphat bármely csatornán.
Elég már a Stockholm-szindrómából, a katasztrófaturizmusból, hisz nincs egy őszintén bűnbánó mondatuk. Pócs János nem tud pörköltet főzni, ez sem valódi önkritika, de visszasírja Gyurcsányt, meg a régi jó ellenzéket (lehet most már közösen bográcsozni, vagyis mehetnek együtt a levesbe).
Nem úgy lett, hogy a tiszás ellenfelének kellett 13-án keresni magának egy másik országot, és akár tetszik nekünk, akár nem, Pócsot se küldhetjük a jászsági dinnyeföldjeinél tovább, de oda feltétlen szükséges.
Elhiszem, meg is értem, hogy innentől ki kell nyitni a társadalmi párbeszédet, csakhogy előtte el kell végezni a gyászmunkát is mindenkinek. És valahány ilyen interjút végig kell néznem, úgy újratraumatizálódom, hogy elfelejtek örülni a győzelemnek.
Gyomorforgató, amit az úgynevezett közmédia két szárnyas majma (a pszichológia nevezi így a bántalmazók „meghosszabbított kezeit”, illetve a nevük említésre sem érdemes) élő adásban művelt, miután szerda reggel végre fogadták a Magyar Pétert, mennyivel színvonalasabb volt őt meghallgatni a nemzetközi és független újságíró kollégák körében. Nem szervilis behódolást várna az ember a közmédiától, miután megtették annyi éven át ezt a szívességet Orbán Viktornak, épp csak egy tisztességes interjút, passzív-agresszív személyeskedés és hamis áldozatszerep nélkül.
A manipuláció és a bántalmazó attitűd még valószínű elég sokáig működni fog, és ki tudja, hány év kell háború, adóemelés és családtámogatás-eltörlés nélkül, mire rájönnek a rettegésbe taszítottak is, hogy hazudtak nekik. Hogy ha a Tisza valóban elkezdi majd átalakítani a nagy rendszereket, ami óhatatlan áldozatokkal is jár, és visszaszemtelenkedik a Fidesz, akkor kell majd újra elővenni az április 12-i képeket.
Sokaknak most a rendszerváltás ténye is fájdalmas, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ő érzéseiket sem, akár arra hivatkozással, hogy 16 évig ők sem vették figyelembe a mi érzéseinket.
De a megbocsátás nem kötelezettség, hanem lehetőség, és nem minden helyzetben szükséges. El lehet tekinteni tőle, ha a másik nem vállal felelősséget a tetteiért, szavaiért, és akkor is, amikor még élő a harag és a fájdalom. Ezt is meg kell élnünk, át kell engednünk magunkon, számba venni és elgyászolni a veszteségeinket.
És aki bőven több mint 16 éve él ebben az országban, annak rengeteg lehet, köztük a barátok, rokonok, kollégák, akik elmentek vagy elüldözték őket, akik összeroppantak, sokat veszítettek, és akik ezt már nem érhették meg.
Mindenki magában kell számot vessen, mit adott ennek az országnak, és mit adott ez az ország neki, ha épp nem elvett. Kellene egy nagy közös üvöltést csinálni, hogy kiengedjük magunkból ezt a 16 évet, aztán erősen elmenteni a közös emlékezetünkbe, hogy többé vissza ne jöhessen. Legyen mondjuk vasárnap este 8-kor, mindenki ott, ahol éppen van.
