Az EU-országok vállalatait nagyjából 99 százalékban a mikro-, kis- és közepes vállalkozások, az úgynevezett kkv-k alkotják. Eközben a kkv-k aránya az USA-ban 46 százalékot, Japánban pedig mindössze 33 százalékot tesz ki. Az EU-ban egy kkv átlagosan 6 főt foglalkoztat, Japánban 10-et, az USA-ban pedig 19-et. Az EU-ban három munkavállalóból kettő a kkv-szektorban dolgozik, a szektor jelentősége Görögországban, valamint a kelet-európai tagországokban a legnagyobb.
Ugyanakkor a mérethatékonyságot kihasználó és sok nemzetközileg is versenyképes nagyvállalattal rendelkező Németországban és Franciaországban, továbbá a koncentrált lakossággal bíró Svédországban a legkisebb a kis és közepes méretű vállalkozások munkaerőpiaci szerepe. Nálunk ez az arány az EU átlagánál kicsit magasabb, a kkv-szektor a foglalkoztatottság 70 százalékáért felelős, miközben a GDP-nek csak körülbelül a felét termeli meg.
A magyar jog 2004-től, vagyis az EU-ba való belépésünktől kezdve vette át azt az európai gyakorlatot, amely a vállalkozásokat a méretük szerint csoportosítja. Ettől kezdve beszélhetünk tehát mikro-, kis- és közepes vállalkozásokról, közös rövidítéssel kkv-król. Az osztályozás nem öncélú, a létszám, illetve az árbevétel és/vagy a mérlegfőösszeg alapján különválasztja azokat a cégeket, amelyek kezelése, szabályozása a sajátosságaikat és szükségleteiket tekintve eltér a nemzeti és a multinacionális nagyvállalatoktól. A kkv-kör speciális szabályai, a kedvezmények azt célozzák, hogy a kis cégek kiegyensúlyozottabban fejlődjenek, és adott esetben képesek legyenek versenyezni a jóval erősebb konkurenciával.
A jelenlegi magyar szabályok szerint 10 főig mikrovállalatokról beszélünk, 50 főig kisvállalatokról, és 250 főig már középvállalatnak számít a kkv. Fontos kiemelni, hogy azok a cégek, amelyekben vagy az államnak, vagy egy önkormányzatnak 25 százaléknál nagyobb részesedése van, nem minősíthetők kkv-nak.
A kkv-k értékelése során a legszembetűnőbb, hogy a magyar cégek hatékonysága valamennyi kategóriában elmarad az EU átlagától, ráadásul a különbség a mikroméretű cégeknél a legnagyobb. Sajnos nálunk túl sok kisméretű, alacsony hatékonysággal működő cég van. A hozzávetőleg 900 ezer magyar kisvállalat nagy többsége, mintegy 80 százaléka a szolgáltató szektorban működik. A kétharmaduk viszonylag erős verseny körülményei között tevékenykedik, csaknem a felük senkivel nem működik együtt, nincsen külföldi vevője, a cégek egyharmadánál pedig egyetlen munkatárs sem beszél idegen nyelvet. A kis cégek nagyobb része csak elvétve használ korszerű marketingeszközöket, 10 százalékuknak az online jelenléte elhanyagolható, és több mint 20 százalékuk nem rendelkezik még saját honlappal sem. A közösségi médiaszereplés csupán a kkv-k mintegy felére jellemző, és általánosan is igaz rájuk a passzív alkalmazkodás, azaz a piaci feltételekkel és az állami szabályozással való sodródás.
A magyar gazdaság szerkezete ma erősen duális, vagyis jelentős a fejlettségi szakadék a kkv-k és a nagyvállalatok között.
A kkv-szektor az összes magyar cég 99 százalékát adja, de a GDP-nek csak kb. a felét termeli meg, a foglalkoztatásnak pedig mintegy 70 százalékáért felelős. Ezek a számok egyértelműen azt mutatják, hogy a kkv-k termelékenysége jelentősen elmarad a nagyvállalati szinttől. A magyar kisvállalkozások hatékonysága európai összevetésben is nagyon alacsony, és ugyan meghaladja a visegrádi átlagot, de az EU-tagállamok között az utolsó harmadban helyezkedik el. Magyarországon háromszor annyi kkv van, mint Ausztriában, de csak a 40 százalékát termelik meg az ottani értéknek, Németországban pedig egy kkv négyszer annyi hozzáadott értéket termel, mint nálunk.
Ha a szektor külpiaci aktivitását nézzük, akkor is szomorú a kép: a magyar export 73 százalékát a nagyvállalatok, 14 százalékát a középvállalkozások adják. A teljes kkv-szektoron belül 85 százalékot reprezentáló mikrovállalkozások exportteljesítménye elenyésző. Több korábbi felmérés is igazolja, hogy egy kisvállalkozás 80, egy középvállalkozás pedig már 240 százalékkal (!) termelékenyebb, mint egy mikrovállalkozás. Kétségtelennek tűnik tehát, hogy támogatni kell a cégfúziókat, a kis- és közepes vállalkozások létrejöttét, ezzel csökkentve a mikrocégek arányát.
Az elmúlt évtizedekben a „kisvállalkozók megsegítése” alapvető hívószóvá vált, a kkv-szektorba jelentős állami támogatások folytak be, de ezeknek a forrásoknak a nagy része nem jelentett áttörést. Sajnos, nálunk általában is jellemző az az abszurd gyakorlat, hogy az EU-s pénzek, támogatások „leszívására” optimalizált gazdaságban rengeteg vállalkozás a megszerezhető pályázati pénzekhez igazítja a profilját, ahelyett, hogy a saját stratégiájához igazodva próbálna forrásokhoz jutni.
A magyar kisvállalkozások nagy része valójában csak vegetál, a tulajdonos elégedett azzal, hogy őt és családját eltartja a cég. Nem töreksznek exportra, ritkán fejlesztenek, a legtöbbször a saját piaci helyzetükkel sincsenek tisztában. Az is fontos szempont ebben a körben, hogy a kiterjedt korrupció és állami „önkény”, valamint az alacsony jogbiztonság miatt a vállalkozások nem akarnak egy adott szint fölé nőni, tartva a politikai kockázatoktól, a „visszautasíthatatlan” ajánlatoktól. Sok tulajdonos-cégvezető megelégszik azzal, hogy megteremtett egy olyan kis/közepes méretű vállalkozást, amely tisztességes megélhetést nyújt a családjának. Az pedig már idegen tőle, és túl kockázatosnak tartja, hogy hitelt vegyen fel a termelés bővítéséhez, profilt váltson, exportpiacra lépjen, vagy éppen egy nagyvállalat beszállítójává váljon.
Az előzőekből az lehet az első következtetés, hogy mindent el kell követni a szektor fejlesztéséért, hiszen, ha a kkv-k kiugróan magas részaránya mellett a termelékenységüket érdemben növelni lehetne, akkor a teljes GDP-ben is látványos hatást tudnánk elérni. Az elmúlt évtizedekben ez a logika gyakorlatilag minden kormány alatt uralkodó volt, és ömlöttek az ezermilliárdok a kisvállalkozásokhoz. Különösen a választási időszakokban népszerű a támogatások ügye, amikoris olcsó hitelekkel, kamattámogatással, hangzatos ígéretekkel próbálják megnyerni sok százezer szavazó kegyeit.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kkv-k kiemelt támogatásának ideája nem magyar találmány, az EU évtizedek óta engedélyezi, sőt gyakran támogatja ezt a gyakorlatot, miközben nyilvánvaló, hogy ebben az esetben is az amúgy szigorúan tiltott versenytorzító állami támogatásról van szó. Az más kérdés, hogy a szektor „felemelése” európai viszonylatban sem sikerül, ott is évtizedek óta alacsonyabb a kkv-k termelékenysége, persze jóval magasabb szinten, mint nálunk.
Ha csak a legutóbbi éveket nézzük, látható, hogy a kormány különböző programokon keresztül több ezer milliárd forintot mozgósított a kkv-k támogatására. 2024-26-ban a NER aktuális zászlóshajója a Demján Sándor Program, amelynek teljes keretösszege meghaladja az 1400 milliárd forintot. A Széchenyi Kártya Programban is több százmilliárd forintot különítettek el a rendszer működtetésére és kamattámogatására, és ezen belül egy új, fix 3 százalékos hitelprogram is elindult, amelyre önmagában 60 milliárd forintot szántak. Az előzőeken túlmenően sok olyan kisebb, célzott támogatási keret is létezik, amely specifikus célokra (új munkavállalók felvétele, digitalizáció stb.) igényelhető. Mindez nagyon jól mutat, de nézzük meg közelebbről, hogy mi a baj a támogatásokkal.
Az eltelt évtizedek alatt a kkv-szektor termelésének részaránya és a hatékonysága a belepumpált ezermilliárdok ellenére lényegében nem változott. Nem sikerült elérni érdemi közeledést a nagyvállalati termelékenységhez, és - sajnos - alapvetően nem változtak a szektoron belüli arányok sem, vagyis nem alakultak ki tömeges fúziók, amelyek eredményeként mérséklődött volna a mikrocégek aránya. A támogatások döntő többségükben célt tévesztettek.
Az egymást követő kormányok nem jöttek rá, hogy eleve téves premisszákból indultak ki. Azt feltételezték, hogy van egy gyengélkedő szektor, amit meg kell menteni, és ehhez alapvetően még több hitelre van szükség, amivel meg lehet oldani a versenyképességi és növekedési problémákat. Ez a módszer azonban legfeljebb extenzív fejlődést, vagyis több, és valamivel nagyobb méretű vállalatot eredményezett, ahelyett, hogy intenzív növekedést ösztönzött volna.
Tartós gazdaságpolitikai szándék volt az is, hogy a kkv-k egyre nagyobb mértékben ne csak magyar piacra termeljenek, de ennek nemcsak a hitelekkel enyhíthető forráshiány szab gátat, hanem az információs és adminisztratív korlátok is. Az olcsó hitel nem ösztönöz önmagában több exportra, nem beszélve arról, hogy nem általában a kkv-exportot kellett volna növelni, hanem inkább az exportképes középvállalkozásokra koncentrálni.
A mechanikusan kiosztott támogatásoknak ugyanis vannak olyan nem kívánt következményei is, amelyek egyre gyakoribbak. Az egyik a holtteher-hatás, amikor a támogatások olyan beruházásokat eredményeznek, amelyek a „mankó” nélkül is megvalósultak volna, csak döntően saját forrásból. A másik a helyettesítési hatás: ebben az esetben a támogatott vállalkozásnak nő a produktuma és több alkalmazottat foglalkoztat, de közben az ugyanazon piacon versenyző más cégek visszaszorulnak. Az egész piaci szegmenst tekintve így gyakran csak a támogatások töredéke hasznosul.
Az is megfigyelhető, hogy bár a támogatott vállalkozások termelése és foglalkoztatása jobban bővül, mint az átlag, de nem jobban, mint a szintén pályázó, csak a támogatást el nem nyert cégeké. Vagyis a leleményesebb kkv-k egyébként is áldoznának fejlesztésre, de ha van támogatási lehetőség, inkább a magyar állam vagy éppen német és francia adófizetők pénzéből költenek, mint a sajátjukból. Gyakori tapasztalat az is, hogy a támogatások néha olyan életképtelen vállalkozásokat tartanak életben, amelyek piaci alapon már bezárnának.
Ahhoz, hogy a folyamatosan jelen lévő „kkv-problémát” enyhítsük, be kell látni: a kisvállalkozások helyzete csak a felszín, lényegében rajtuk keresztül tükröződik az egész gazdaság sok-sok rákfenéje: rossz szerkezet, elavult technológiák, extenzív fejlődési trendek, alacsony hatékonyság.
Nem véletlen, hogy a fejlett EU-tagállamokban vagy az amerikai és a japán gazdaságban a kkv-kategória sokkal kisebb szerepet kap, mint nálunk, és ezzel korrelál a jóval magasabb hatékonyságuk is.
Erős túlzással azt lehet mondani, hogy alapvetően nem a meglévő kkv-kat kell támogatni, hanem azt elérni, hogy minél kevesebb kkv legyen a gazdaságban, csődök és fúziók útján nőjön a közepes és nagyvállalatok aránya. Nem megfeledkezve a kkv-szektor sajátosságairól és minden bizonnyal akár tartósan is alkalmazva bizonyos speciális szabályozási és támogatási módszereket, mégiscsak a nagyobb vállalati méretek és az ehhez kapcsolódó hatékonysági többlet segítheti elő egy stabilabb, fejlettebb gazdaság kialakulását.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
