Soha olyan nyomasztó utat nem kellett megtennem, mint tizenkilenc évesen Békéscsabától Nagykanizsáig. Most eszembe jut a sokkal később olvasott mondat Máraitól, ami szerint „a poklot szakszerűen kell befűteni”. Ami itt és most annyit jelent, hogy amennyiben lidérces az út, tartson sokáig.
Közvetlenül érettségi után vonultam be, a katonai behívó elől nem lehetett kitérni. Az alföldi város hadkiegészítő parancsokságságáról zárt alakzatban mentük az állomásra, és pattogó vezényszavak kíséretében szálltunk fel a kijelölt vagonokba. Még civil ruhában, táskámban az anyám készítette szendvicsekkel. Pillanatok alatt váltunk engedelmes tömeggé, tettük, amit parancsoltak, hajtottunk végre egyszerű, mégis megkérdőjelezhetetlen utasításokat.
Különös nyár volt mögöttem. Habzsoltam az életet, és közben búcsúztam tőle. Nagybeteg ember érezhet így: maradt még egy kis ideje, de aztán nincs tovább. Minden reggel úgy ébredtem, hogy egy nappal közelebb értem a bevonulás napjához. Baljós érzések kavarodtak bennem. Nem voltam gyáva, de olyan bátor sem, mint akkoriban gondoltam. Üvölteni tudtam azokkal, akik azt mondták rám, és a velem egykorúakra, hogy nem láttunk semmit az életből, és nem is tudunk róla semmit. Pár hónapnak kellett eltelni, amikor korán összegyűjtött szellemi gőgöm látni engedte, hogy a kritikában több az igazság, mint gondoltam. Pár száz könyv elolvasása nem egyenlő a világ- és az emberismerettel. Ezen már a laktanya falain belül tűnődtem el. A felismerésben kellemetlensége ellenére is volt valami felszabadító.
De nem akartam ennyire előre szaladni. Volt valami, amit az elmúlt negyven évben képtelen voltam megérteni. Persze nem ezen gondolkoztam megszakítás nélkül. Ritkán jutott eszembe, de makacsul visszatért, hogy a hosszú út alatt a velem szemben ülő volt középiskolai évfolyamtársam Csehov egyik novelláskötetét olvasta. A címét még ma is tudom, Dráma a vadászaton.
Nem égtek, de pislákoltak a lelkemben kis rőzsedalok, és határozottan emlékszem, hogy olyan zavart volt a lelkem akkor, mint a bomlott cimbalom.
Egy szó, mint száz: lehetetlennek tartottam, hogy olvassak. Én, aki pedig az elmúlt években elkövetettem azt a képtelenséget is, hogy úgy töltöttem időmet a Balaton mellett a Bűn és bűnhődést olvasva, hogy a tavat nem is láttam.
A vonatút alatt ízelítőt kaptunk – legalábbis így éreztem – abból, mi vár ránk az elkövetkező egy évben. Őrmesterek jártak le-föl a kocsiban. Pattogtak, üvöltöztek, fenyegettek. A gúny egy olyan fajtája jellemezte beszédjüket, amit addig nem ismertem. Ez a félelemkeltésre épült. Egy pillanatig sem csináltak titkot abból, hogy élet-halál urai. Pedig dehogy voltak azok. Láthatóan nagyon élvezték saját alakításukat. Utólag tudom, hogy nem teljesítmény megszeppent bevonulókkal egyenruhásként ordibálni.
A Csehovot olvasó fiú azonban nem hagyott nyugodni. Sem akkor, sem később. Nemrégiben összefutottam vele, és megkérdeztem, hogyan tudott annyira nyugodt maradni, hogyan tudott olvasni. – Fogalmam sem volt, mi vár rám – válaszolta.