Átlagember szemével nehezen elképzelhető az a fajta szegénység és kiszolgáltatottság, amelyben egyes borsodi, zalai, baranyai kis falvak lakói élnek. Más egy villanásra, sőt akár egy dokumentumfilm erejéig betekinteni az ottani családok életébe, kicsit talán szégyellve is a megkönnyebbült sóhajt: „De jó, hogy nekem más sors jutott!” Ilyenkor pár percre talán eltörpülnek a saját gondjaink, hisz meleg a lakás, a hűtőben van vaj és felvágott, s tán a nyári nyaralást is épp tervezgetjük a konyhaasztalnál. Ehhez képest „amott” még ajtó sincs a házon, a padló döngölt, a bablevesbe meg egy kiló lisztből kell csipetkét szaggatni, hogy jóllakjon mindenki. Még annak is örülünk ilyenkor, ha a gyerek huszadjára hozza elénk a matekházit, és századik nekifutásra is belebakizik az Anyám tyúkjába: kivételesen nem idegeskedünk, megsimogatjuk a buksiját, fényes jövőt álmodunk neki, és boldog életet.
Egy nyéstai, felsőgagyi vagy nagyhutai viskóban másfajta jövő lakozik. Az itteni gyerek, legyen bár éles esze, briliáns logikája vagy épp kiváló hallása, leginkább a közmunkáslétről ábrándozik. Apja is az, bátyjai is, nagyapja, nagybátyja szintén. Bele se gondol, hogy lehet „B” verzió, hisz nem lát mást maga körül, csak ezt.
Korán megtanulja, hogy aki engedelmes, szót fogad, s négyévente jó helyre teszi az ikszet, kap munkát a helyi kiskirálytól, ha meg nem, mehet három faluval odébb, napszámba vagy hetekre elszakadva a családtól, fővárosi, nyugat-dunántúli építkezésekre.
Ennek fényében valódi bátorság az itt élő választópolgároktól, hogy – láncaikat képletesen ledobva – ezúttal nem a kormánypárt képviselőjére és listájára szavaztak. Számukra ugyanis valóban a „lét a tét”, s ma még nem tudhatják, tényleg jobb lesz-e a jövő. Mégis: ezen a három nehéz sorsú borsodi kistelepülésen nyert országosan is a legnagyobbat a Tisza Párt – 65-85 százalékot – úgy, hogy négy éve hasonló arányban még a kormánypártnak adták a voksokat.
Ha vannak a reménynek kézzelfogható jelei, az ő papírra vetett ikszeik azok.