Hozol nekem legközelebb kólátot? – így kérdezi mindig, ezzel a dupla tárgyas ragozással, ami még csak logikailag sem hasonlít a „merlotot” kérő borfogyasztókéhoz. Ott legalább, ha szóban nem is, írásban ott van az a fránya „té”. Ilyenkor előbb mindig elmondom, hogy jobb lenne az ilyesmiről leszokni, igyon helyette inkább vizet vagy teát. Ő bólogat, majd eltelik néhány perc, és mielőtt indulni készülök, újra megkérdezi: ugye, ha legközelebb jössz, akkor hozol majd nekem kólátot? Egy bükki falu szélén lévő, festői dombok közé ágyazott idősotthonban ismertem meg, ahová mostanság családi okok miatt sűrűbben járok. Már az első találkozáskor úgy viselkedett, mintha régről ismernénk egymást, kifaggatott a családtagokról, s legközelebb, ha személyesen találkozott velük, már a keresztnevükön szólította őket. Mivel a szemére ereszkedett hályog miatt legfeljebb csak a fényeket látja, és talán az alakok sziluettjét, hangról ismeri meg a betérőket. Különös érzéke van ahhoz, hogy, lépjek be bármilyen halkan is, néhány másodpercen belül felüljön, s hangosan üdvözöljön. Majd pár perc türelmes várakozás után rendszerint jön a szokásos kérés: főznék-e kávét, vagy ha már nincs a „nesszes dobozban”, ahogy hívja, átmennék-e a másik szárnyba, ahol az automatát találom.
Lassan, hónapok alatt rajzolódott ki a története, aminek mindig csak egy-egy darabját osztotta meg velem, finom méltósággal ügyelve arra, ne vegye el a másra szánt időt. Bányászcsaládba született, szegénybe. Sose tanult jól, nem mentek a fejébe a számok, a szavakat se szerette, a mozgáshoz is tenyeres-talpas volt. Azt mondták rá, együgyű. De az énekórákat élvezte, s a muzsika szeretete később is vele maradt, hisz miközben a szeme világát fokozatosan elvesztette, a rádióból kiszűrődő hangok még élesebben maradtak meg a fülében.
Férjhez ment, hasonló sorsúhoz, s valahogy megduplázódott a szegénység is. Jöttek a gyerekek, lett még nehezebb az élet, főzött, mosott, napszámba járt, igazi munkahelye sose volt. A rosszból aztán még rosszabbra fordult a helyzet, a házassága tönkrement, a házból, ahol laktak, kipenderítették, bajai pedig a testi-lelki betegségekkel még tovább tornyosultak. Egyik testvéréhez költözött később, aki jó darabig gondoskodott is róla, csak aztán meghalt szegény, ő meg ott maradt egy kis házban, ahonnan segítség nélkül a boltig sem tudott elmenni.
Isten áldása, hogy végül kapott itt helyet, amolyan „szociálisat”, hisz csekélyke nyugdíjából nemigen futná a havi díjra. Boldog itt, mondja, ha süt a nap, a parkba is kisétál, és mindig van, aki karon fogja, lekíséri a lépcsőn, mert ott nehezebben igazodik el. De ami a legjobb – ragyog fel az arca –, hogy népdalkör is van, s bizony bevették őt is, pedig a volt férje, a gyerekei, pláne meg az anyósa mindig leintették, mondván, olyan hamisan énekel, mintha nyikorgó vasládából jönnének elő a dallamok. Nem tudja, így van-e, vagy sem, ő a nótát belülről érzi, s amikor énekel, mintha minden rendben lenne a világon.