Annak idején hatszáz forintért kaptam egy vadonatúj Opel Corsát. A kijelentés meghökkentő, mégis igaz. A hazai szerencsejátékokat szervező társaság nagyjából húsz éve a fogadásösztönzés szándékával többnapos akciókat szervezett. Ha valaki legalább négy mezővel játszott a megadott lottóval, részese lett az óránkénti sorsolásnak, amelyen felváltva autót és hárommillió forintot lehetett nyerni. (Akkor ennyibe került egy kisebb autó.)
Hadd induljak kicsit messzebbről. Egy egyetemi oktatóm – bár nem tartozott szorosan előadásához – kitért Zrínyi Miklós munkásságára, és feltette a kérdést: tudja-e valaki, mi volt a Zrínyi-család jelmondata. A síri csendet megtörve tőle hallhattuk: „Sors bona nihil aliud”. Vagyis: „Jó szerencse, semmi más.” Ingattam a fejem, ifjan kételkedtem, hogy a szerencse olyan élet- és világalakító tényező lehet, mint ami a kijelentésből kihallható.
De azon immár évtizedek óta töprengek, hogy a latinból átvett „sors”, azaz szerencse szóból, hogyan lett a nyelvünkben sokkal komorabb kifejezés: azaz sors.
Amikor megvettem a később nyertes szelvényt, nagyjából egy évvel voltam túl életem egyik legmegalázóbb történetén. Alternatív megyei napilapunkat a tulajdonosok a hátunk mögött eladták a konkurenciának. A hétindító értekezlet előtt verőlegények sokasága lepte el a szerkesztőséget. A velük érkező ügyvéd lobogtatta a lapmegszűnéséről szóló határozatot. Ötven ember lett – mint utóbb kiderült – ellenséges felvásárlás miatt munkanélküli, és fejezte be pályáját egy remek szellemi műhely, aminek a támadás (nehéz másként fogalmazni) időpontjában vezetőjeként dolgoztam.
Fél évig munkanélküli voltam, majd bekerültem a békéscsabai polgármesteri hivatalba, ahol pályázati és sajtóügyekkel foglalkoztam, inspiráló közegben. A valóság mindig más és összetett, mint a sommás vélemények. A Viharsarok fővárosának minden állítólagos társadalmi-kulturális elmaradottsága ellenére a rendszerváltást követő tizenhat évben szabaddemokrata polgármestere volt, és ha nincs az őszödi beszéd, még tovább is. A lapkészítést, a szerkesztőség irányítását, az újságírást számomra nem pótolhatta semmi, mégis új munkakörömben igyekeztem megtalálni azt a mélyebb értelmet, amiért reggel érdemes felkelni. Sikerült.
Testvéremmel közösen vettünk lottót ebéd után. Udvariaskodtunk a szelvények feladásakor, így lettem én az első, és mint később kiderült: a nyertes. A 13 óra 26 perckor feladott szelvényemmel autót nyertem. Ez már egy órával később kiderült. Rohantam a postára, honnan a lottózóba irányítottak, ahol a kígyózó sorban mindenki arról beszélt, valaki autót nyert a városban. Néma maradtam.
Családom, barátaim, egykori munkatársaim arról beszéltek, hogy nyereményem az élet (talán a sors?) igazságszolgáltatása volt szerkesztőségünk felszámolásáért, de ezt nem hiszem. Ehhez mindenkinek nyerni kellett volna.
Válásom után hat találatom lett a skandináv lottó. Ha szerencsésebb vagyok, 55 millió ütötte volna a markomat. Jó szerencse, semmi más? Ma már nem tudom.