John McMahon: Veszett ügyek (részlet)

Legjobban a rejtélyek megoldásához értek. Amikor épp nem nyomokat elemzek. Vagy titkokat leplezek le. Egyesek szerint kizárólag a talányok kibogozásában vagyok jó. Úgy gondolják, az időmet és a tehetségemet nem akkor használom leghatékonyabban, amikor kilépek az FBI jacksonville-i irodájából, és hús-vér emberekkel dolgozom együtt.
Igazuk is van.
A bérelt Toyota Avalon mellett álltam, és a sárga, egyszintes épületet néztem.
– Bakker, ez lehetetlen – szólt egy hang a hátam mögül.
A társamra pillantottam.
Cassie Pardo apró termetű, egy hatvanas nő, de olyan energia árad belőle, mint egy erőműből. Mellesleg úgy beszél, mint egy tizenkilenc éves lány.
– Nincs olyan, hogy lehetetlen – feleltem.
Amióta elindultunk a dallasi Fort Worth repülőtérről, Cassie fel se pillantott az ölében tartott mappából. Most becsukta a fedelét. Az idefelé vezető úton folyamatosan az esélyeket latolgatta, mit fogunk látni. Egy az egymillióhoz… egy a kétmillióhoz.
A seriffhelyettes közeledett. Negyven körüli fickó volt, oldalra fésült kese színű hajjal, az ádámcsutkája legalább másfél centire kitüremkedett a gégéjéből.
– Ryan Hollings – nyújtotta a kezét.
Csak néztem rá. Tenyerünk minden egyes négyzetcentiméterén több mint kétszáz baktérium hemzseg.
– Gardner Camden – mutatkoztam be, és kezet ráztam vele.
Nincs kényszerbetegségem. Csak tisztában vagyok a tényekkel.
A sárga házra mutattam.
– Pontosan – kezdtem – hogyan találták meg az áldozatot?
– Az ashlandi gázszolgáltató egyik alkalmazottja jött leolvasni a mérőórát – felelte Hollings. – Belesett az ablakon, és meglátta a vért. Ő értesített minket.
Cassie egy rágógumit dobott a szájába. Huszonkilenc éves, a szürke nadrág fölött fekete zakót viselt.
– És lefuttatták a férfi ujjlenyomatát – jegyezte meg. – Látta Camden ügynök nevét?
Hollings bólintott, és elindult a gyepen Cassie után.
– Amíg vártunk, rákerestem – mondta. – Tudom, hogy maguk találták meg azt a hatéves gyereket a Sonora melletti barlangrendszerben. Nagy port kavart itt Texasban.
Az ügyet, amire utalt, tizenhárom hónapja oldottuk meg, Cassie-vel ketten vezettük a nyomozást.
– Szerintem fogalmuk sincs, mekkora felhajtás volt – folytatta Hollings. – Segélyhívó központokat hoztunk létre, és keresőláncokat indítottunk. Aztán jöttek maguk, és bumm…
– Kristályos nátrium-karbonát nyomait találtuk az apja cipőjén – vetettem közbe.
Hollings értetlenkedve elhúzta a száját.
– A barlangrendszerből kimentett gyerek apjának a cipőjén – segítette ki Cassie.
– Ez az ásvány az Egyesült Államokban mindössze kilenc helyen fordul elő – mondtam. – Texasban pedig csak egy helyszínen.
– A szentségit, ember! – Hollings a fejét ingatta. – Erről beszélek!
A seriffhelyettes mély orgánumáról beugrott egy könyv. Tanulmány a gégefő-pajzsporcról, ötvenkettedik oldal. A lap jobb szélén. Egy ábra az ádámcsutkáról, valamint egy statisztika a baritonokról.
A bejárati ajtóhoz értünk, és Cassie elővett két pár lila gumikesztyűt. Az egyiket felhúzta, barna haját pedig szoros copfba fogta.
– Senki nem járt bent? – kérdezte, és átnyújtotta a másik pár kesztyűt.
– Csak én és az orvos – mondta Hollings.
Acélbetétes csizmája orrával belökte a rácsos ajtót. Közben alaposan szemügyre vettem őt. Zömök férfi, úgy öt centiméterrel alacsonyabb nálam. Én inkább sportos alkat vagyok. Száznyolcvanöt centi, göndör haj, kék szem.
Cassie a nyitott ajtóra mutatott, és elmosolyodott.
– Előbb a bölcs mester, utána a bájos tanítvány.
Tetszett a megjegyzése. Pontosan másfél méternyit léptem be, és megtorpantam.
A nyitott alaprajzú helyiség egyszerre volt egyterű konyha és nappali. A közepén lévő konyhasziget mögött vértócsa terült szét.
Egy férfi guggolt mellette, terebélyes alakján egyszer használatos helyszínelőoverall feszült.
– Gondolom, maguk a szövetségi ügynökök – kezdte. Legalább százhúsz kiló lehetett, és ahogy felállt, előbb megtámaszkodott a térdén, majd a csípőjén.
– Terry Ward.
– Doktor Ward? – kérdezett vissza Cassie, hogy megbizonyosodjunk róla, az orvosszakértővel van dolgunk.
– Az volnék, igen.
Az orvos pislogott Cassie kérdésére, az én tekintetem pedig a konyhapulton heverő orvosi műszerekre siklott. A táska úgy nézett ki, mint egy kiselejtezett horgászláda. Egy ferdén meghajlított csipesz volt beletuszkolva, a markolata végén egyetlen hurokkal.
A Ward ujjbegyei körüli ráncos bőrt néztem. Hatvanöt-hetven évesnek saccoltam.
– Ashlandben nincs főállású orvosszakértő? – kérdeztem.
Ward összehúzta a szemét, Cassie tekintete rám villant.
– Méhnyakbiopsziás fogó – mondtam, és a készletére mutattam. – Feltételezem, maga régen nőgyógyász volt.
– Igazán jó megfigyelő – felelte Ward. – Nyugdíjas vagyok. Szívességből jöttem ide.
– Amiért mi hálásak vagyunk – vette át a szót Cassie. – Mindig örülünk a helyi hatóságok együttműködésének, nem igaz, Camden ügynök?
Cassie szemébe néztem.
– De igen – mondtam Wardnak. – Igen, így van. – Leguggoltam a járólapon fekvő halott férfi mellé, harminc centire tőle. Anélkül, hogy hozzáértem volna a holttesthez, meg tudtam állapítani, hogy késő estére beállt a hullamerevség, és már elkezdődött a bomlási folyamat következő szakasza, amikor az izmok újból ellazulnak, és kialakul az úgynevezett másodlagos petyhüdtség.
De Cassie valami másra figyelt fel.
Az áldozat inge kétoldalt felgyűrődött, mintha elöl ki lett volna gombolva. Cassie felemelte az ing szélét. A bal ingujjat összekente a vér, de az a gravitációval dacolva nem lefelé, hanem fölfelé csöppent.
– Megfordította a holttestet? – kérdezte.
– Muszáj volt – válaszolta Ward. – Meg kellett győződnöm róla, hogy halott.
A vér ovális alakban gyűlt össze a férfi lába alatt, és a hűtőszekrény alá folyt tovább.
Szemügyre vettem a sötét folyadékot. Egy átlagos felnőtt testében öt liter vér van, a padlón legalább négy folyt szét.
– De visszafordítottam – mondta Ward. – Pontosan úgy, ahogy találtam.
– Igen. Köszönjük – felelte Cassie. Rám nézett, és elmosolyodott.
Visszamosolyogtam. Ward megfordította a holttestet, hogy megvizsgálja, majd visszarendezte, és ezzel belenyomta a vértócsába.
Az egyik kezemmel megfogtam az áldozat vállát, a másikkal a derekát. Addig húztam, amíg az oldalára nem fordítottam, mint egy könyvet a polcon. Nagyon is ismerős arcot láttam magam előtt.
Ross Tignonét.
Évekkel ezelőtt üldöztem. Csak azért hagytam fel a keresésével, mert kiderült, hogy meghalt… évekkel ezelőtt.
Kattant a rácsos ajtó, és Hollings két lépéssel beljebb lépett.
– Tehát ismerték ezt az embert? – kérdezte. – Volt valami ügyük a halott fickóval?
Statisztikák sorjáztak a lelki szemeim előtt. A három nő, akit Ross Tignon 2013 márciusában meggyilkolt. A bőrükbe behatoló késszúrás mélysége, centire pontosan.
– Megtaláltuk a nevét az adatbázisban, amikor ellenőriztük az ujjlenyomatát. – Hollings folytatta: – Aztán összezavarodtunk, hiszen ott már halottként szerepelt.
Az összezavarodtunk nem jó kifejezés.
– Hét évvel ezelőtt Ross Tignon három floridai gyilkossági ügyben volt első számú gyanúsított – magyarázta Cassie. – Aztán kigyulladt a háza.
Egy emlékkép villant be. Magam előtt láttam Ross Tignon feleségét, Beverlyt, amint kimentik a lángok közül, arca csupa korom, göndör, szőke haja szénfekete. A férje azonban nem tűnt ilyen szerencsésnek. Emlékszem, ahogy a hordágyat vizsgáltam, amelyen Ross Tignon összeégett holttestét a halottkém kocsijához vitték.
– Nem tudom követni – mondta dr. Ward. – A gyanúsítottjuk… meghalt abban a tűzben?
Felidéztem a hordágyat, rajta Tignon holttestével.
– Van egy testtartás, ami az összeégett emberekre jellemző – mondtam Wardnak. – Az izmok megfeszülnek, a kezek ökölbe szorulnak, mint az ütésre készülő bokszolóé. A halottkémek pugilisztikus vagy bokszolópóznak nevezik. De ez a kifejezés nagyon drámai. A testtartást egyszerűen az izmok összehúzódása okozza, amikor a test több mint kilencvenfokos hőmérsékleten elég.
Ahogy magyaráztam, Ward homloka ráncokba szaladt. Előbb a zavarodottságtól. Aztán az undortól.
– Azt hitték, hogy a maguk Tignonja meghalt? – kérdezte.
Ez azonnal felvetett egy kérdést. Ha Ross Tignont tegnap, itt, Texasban ölték meg, akkor kinek a holttestét találtuk meg hét évvel ezelőtt a floridai tűzben?
Cassie elővette az iPadjét.
– Kihallgatták a szomszédokat? – fordult Hollingshoz.
– Az a ház egy ingatlanügynöké – mutatott a zsákutca irányába. – Azt mondta, az áldozat két éve költözött ide. Még véletlenül sem a Ross Tignon nevet használta. A szomszédoknak Bob Breckinridge-ként mutatkozott be.
Tignon hamis személyazonosságot használt. Ezen a néven vásárolt házat. Itt élt inkognitóban.
Egy másik kérdés is felmerült. Miért öltek meg egy már halottként nyilvánított embert?
– Van valami nyoma egy szőke nőnek? – kérdeztem. – Nagyjából a hatvanas évei végén járhatott. Tignon felesége.
Hollings megrázta a fejét.
– Nem, ez a pasas egyedül élt.
Lenéztem a földre. Az áldozat ingét kigombolták és szétnyitották, így láthatóvá vált a vér forrása. A szegycsont legalsó részén található kardnyúlvány és a csípője között egy vágás húzódott.
Tignon mellkasára siklott a tekintetem.
Volt ott valamilyen jelölés. A bőrébe vésve, tizenöt centivel a megvágott terület fölött. De miután dr. Ward megfordította a holttestet, Tignon felsőtestét elborította a vér.
– A seriffhelyettes készített képeket – mondta Ward, aki követte a tekintetemet. – Még mielőtt visszafordítottam volna. Gondoltuk, hogy ezért vannak itt.
Azért voltunk itt, mert Cassie hajnali öt óra három perckor kapott egy sms-t a felettesünktől, Frank Robertstől.

                  Gardnerrel a 7:30-as géppel indultok Jacksonville-ből Dallasba.

De Franket csak arról értesítették, hogy Tignon ujjlenyomatait megtalálták egy texasi holttesten. Semmi többről. Cassie ezért latolgatta az esélyeket idefelé jövet. Azt próbálta megtippelni, mekkora a valószínűsége annak, hogy két különböző személynek megegyezik az ujjlenyomata.
De itt nem erről volt szó. Ez ugyanaz az ember. A 2013-as gyanúsított.
Az ajtó felé indultam. Hollings seriffhelyettes csak fél méterrel jött beljebb, mintha az ovális vértócsát elkerülve a gonosztól is távol tudna maradni.
A halálnak szaga van, gondoltam.
Más, mint a záptojás orrfacsaró szaga. Vagy a véré és a vizeleté, amikor ezek a folyadékok elhagyják a test azon részeit, amelyeknek épp a bent tartásuk lenne a feladatuk. Ez a szag megfoghatatlan, valami, ami azoktól származik, akik közvetlen közelről figyelik a halált. Halottkémektől, ügyvédektől és rendőröktől. Azoknak az embereknek a képzeletéből, akik ezeknek a holttesteknek a láttán azt gondolják, hogy „ha vele megtörtént, bárkivel megtörténhet”.
Nem értem ezeket a gondolatokat. Gyerekkoromban anyám mindig azt mondta, hogy az én agyam „másképp működik, mint a többieké”. Hogy az én ingerküszöböm egyszerűen „egy kicsit alacsonyabban van, mint az átlagé”. És hogy ez akár jó is lehet. Segíti a tisztánlátást, amikor mások védekezőn, rémülten vagy indulatosan reagálnak.
De voltak más dolgok is.
Amikről anyám nem beszélt. Amiket magamnak kellett megtapasztalnom.

                                                                                             Nimila Ágnes fordítása