Az oktatáspolitikai vitákban gyakran találkozunk éles szembeállításokkal. Nemrég az oktatásért felelős miniszterjelölt, Lannert Judit egy előadásában egyszerre határolódott el a Mathias Corvinus Collegium által képviselt – véleményem szerint szélsőjobboldalihoz közelítő – konzervatív pedagógiai iránytól és a kritikai pedagógiától is. Ez a kettős elhatárolódás felvet egy alapvető kérdést: mi van középen?
A kérdés jogos, mert a pedagógia nem két pólus között feszülő egyszerű skála. A szélsőségek között számos olyan irányzat létezik, amely érdemes a figyelemre. E sorok írója szerint legalább egy fontos alternatíva valóban „középen” helyezkedik el – történeti gyökerei pedig az 1960-as, 70-es évek szélsőséges szabadiskola-mozgalmaihoz vezetnek vissza.
Nem véletlenül. Az 1968-as diáklázadások egyik mélyebb oka éppen az volt, hogy az iskola sok helyen mechanikussá, kiüresedetté tette a tanulást. A tananyag és a tanítás módja elszakadt a gyerekek valós kérdéseitől, érdeklődésétől, a világ iránti kíváncsiságuktól. A szabadiskola-mozgalmak erre kerestek radikális választ.
E mozgalom egyik legismertebb képviselője a Summerhill iskola volt. Az ilyen intézmények két alapvető ponton tértek el a hagyományos iskoláktól. Egyrészt valódi, közös tanár–diák önkormányzat működött bennük, amely a közösségi élet fontos kérdéseiben döntött. Másrészt az iskolai órák látogatása nem volt kötelező.
Tény, hogy a szabadiskola-mozgalom lendülete idővel alábbhagyott. Ennek okai sokrétűek, és érdemes külön vizsgálni őket. Ugyanakkor a tapasztalatok nem vesztek el. Különösen az önkormányzatiság gondolata maradt meg olyan örökségként, amely ma is releváns.
A másik jellegzetesség, a tanulás opcionális jellege, már összetettebb kérdés. Kétségtelen, hogy vannak gyerekek, akik számára a tanulás alóli átmeneti felmentés regeneráló hatású lehet, és végül éppen ez vezeti vissza őket a tanuláshoz. Ugyanakkor az a sugalmazás, hogy a tanulás általában nem fontos, nyilvánvalóan zsákutca.
Mindezek fényében különösen érdekes egy ma még kevéssé ismert irány: azoknak az iskoláknak a köre, amelyeket a kíváncsiságra építő demokratikus tanulóiskoláknak nevezhetünk. Ezek az intézmények igyekeznek megőrizni a szabadiskolák legértékesebb elemét – a közösségi önkormányzást –, miközben nem mondanak le a tanulási folyamat strukturáltságáról sem.
A „közép” egyik kulcsa éppen a tanulás megszervezésében rejlik. Ezek az iskolák tudatosan építenek a gyerekek önállóságára: abból indulnak ki, hogy valóban önálló, felelős felnőttek csak akkor válhatnak a gyerekekből, ha már a kezdetektől lehetőségük van saját tanulási útjaik alakítására. A cél nem kevesebb, mint visszaadni a tanulás belső hajtóerejét: a világ iránti kíváncsiságot.
Erre a megközelítésre nemcsak elméleti példák vannak. Ilyen irányba mutat Falko Peschel iskolai gyakorlata a Harzbergi Bildungsschule-ban, vagy a drezdai 59. számú Jürgen Reichen iskola, amely állami általános iskolaként is fontos tapasztalatokat halmozott fel az önálló tanulás és a demokratikus működés összekapcsolásában.
Ezek az intézmények kettős célt követnek: biztosítani, hogy a gyerekek haladjanak a tanulásban, ugyanakkor széles mozgásteret adni nekik abban, hogyan vesznek részt benne. A közös önkormányzat pedig nem puszta díszlet: valós szerepet kap a konfliktusok kezelésében, a szabályok kialakításában és a közösségi élet szervezésében.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a modell nem kizárólag teljes iskolák szintjén értelmezhető. Egy hagyományos iskola keretein belül is létrehozhatók olyan osztályok vagy tanulócsoportok, amelyek ebben a szellemben működnek: nagyobb autonómiát adnak a tanulás megszervezésében, és működtetik a tanár–diák közös döntéshozatali formákat is. A változás tehát nem feltétlenül intézményi forradalomként, hanem belső pedagógiai átalakulásként is elindulhat.
Sokan – különösen tanárok – ezt a fajta szabadságot nehezen elképzelhetőnek vagy kivitelezhetetlennek tartják. Pedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy megfelelő keretek között működőképes, és képes visszahozni azt, ami az iskola egyik legfontosabb feladata lenne: az értelmes, motivált tanulást.
A „közép” tehát nem kompromisszumos félmegoldás, hanem egy önálló, következetes pedagógiai irány is lehet. Egy olyan irány, amely egyszerre veszi komolyan a tanulást és a gyerekek autonómiáját, és nem szélsőséges ideológiákból indul ki, hanem a gyakorlatban is kipróbált, földközeli megoldásokat kínál.
Éppen ezért fontos lenne, hogy ezek az alternatívák ne szoruljanak a perifériára. Jó lenne, ha kontrollált, kísérleti keretek között lehetőség nyílna ilyen – akár állami – iskolák, illetve ilyen szemléletű osztályok létrehozására és működésének tudományos vizsgálatára. Csak így derülhet ki igazán, hogy a pedagógiai „közép” nemcsak elméleti lehetőség, hanem a közoktatás megújításának egyik reális útja is.
A szerző oktatási szakértő.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
