A gyermekvédelmi alapellátás legfontosabb intézménye a minden településen jelenlévő család- és gyermekjóléti szolgálat. Az ő feladatuk a veszélyeztetett gyermekek és családjuk segítése annak érdekében, hogy képessé váljanak a problémáik megoldására, és a családoktól ne kelljen elvenni a gyermekeiket. Ezen intézmények munkájának egyre növekvő, immár jelentős részét az iskolai igazolatlan hiányzások kezelése teszik ki.
10 óra igazolatlan hiányzás után az iskola jelzést küld a gyermekjóléti szolgálatnak, amely felveszi a kapcsolatot a családdal, feltárja a hiányzás okait, és segíti a probléma megoldását. 50 óra igazolatlan hiányzás után hatósági intézkedésre kerül sor. A gyámhivatal védelembe veszi a gyermeket (ezt nevezik a családból való kiemelés „előszobájának” is). Ezzel párhuzamosan szüneteltetik a családi pótlék folyósítását, ami nagyon érzékenyen érinti a családokat.
Ezen kényszerintézkedések ellenére a helyzet sok esetben mégsem változik, a gyermek továbbra sem jár iskolába. A jogszabály a hiányzásokért kizárólag a szülőket teszik felelőssé, vagyis akkor is őket büntetik, ha nem ők okozzák a problémát.
Tényleg csak a szülők a hibásak? Hol van az intézmények felelőssége, amikor azért nem megy a gyermek iskolába, mert ott nagyon rosszul érzi magát? Tapasztalunk olyan eseteket, amikor a gyermeknek gyomorgörcse van, hányást, hasmenést produkál az iskolába indulás előtt. A szülők gyakran erőszakkal sem tudják elvinni, vagy elindítják, de a gyermek máshova megy, mert pl. a társai megalázták, kiközösítették, vagy számára megoldhatatlan problémát jelent a követelmények teljesítése.
A gyermek esetleg szégyelli, hogy nincs a trendnek megfelelő ruhája, nem tudja befizetni az osztálypénzt, nem tud elmenni a kirándulásokra, így a perifériára szorul. És ebben a helyzetében sokszor a nevelőktől sem kapja meg a szükséges segítséget, sőt sokszor ők is negatívan állnak hozzá, megalázzák. (Pl. "Te CSAO-s gyerek vagy" - utalnak az átmeneti otthonra.)
Milyen segítséget kap a család a „védelembe vétel” esetén? A szociális munkán kívül szinte semmit, de lassan az is kimerül a puszta kontrollban. Ezt a fellépést a családok nem segítségként élik meg. Hatósági intézkedést látnak benne, követelmények előírását, függetlenül attól, hogy van-e azok teljesítéséhez erőforrásuk; nem utolsósorban büntetést, a családi pótlék megvonását. És valóban: büntetik, aki nem működik együtt az iskolával, nem olvassa el a KRÉTA-ba írtakat - sokszor nincs is hozzá eszköze.
A védelembe vételhez pedig nem kapcsolódik sem anyagi, sem szolgáltatási támogatás. Nem kerül a sor elejére, ha pszichológusra, bölcsődére, orvosi kezelésre van szüksége, nem kap anyagi támogatást az aktuális probléma megoldásához, és még a családi pótlékot is nélkülözni kényszerül. Tudvalevő, hogy csak büntetéssel soha nem lehet tényleges változásokat generálni.
A hivatalos politika évtizeden át nem a keresztényi szolidaritást, hanem a kirekesztést erősítette azon családokkal szemben, akik nem voltak képesek teljesíteni az ún. munka alapú társadalom elvárását. Kizárólag az egyének felelősségévé tette, ha valaki nem tud munkát vállalni, eltartani a családját. Azt nem vették figyelembe, hogy fennállnak-e ennek a feltételei: van-e számára elérhető munka, esetleg azért nem tud távolabbra utazni, mert nincs megfelelő közlekedés, netán nem megfelelő az egészségi, mentális állapota. Sok településen rég összefogtak az emberek, vettek egy roncs kisbuszt közösen, hajnali 4 kor indulnak, este 8 kor élnek haza.
Iszonyatos mértékűvé vált a bejelentés nélkül dolgozó, kizsákmányolt munkavállalók száma. Egy részüknek soha nem lesz bejelentett munkahelye - legfeljebb napi 1-2 óra -, mert azonnal levonják a keresetük döntő részét az adósságaik miatt. Ezért soha nem fognak tudni integrálódni sem a munkaerőpiacra, sem a társadalomba.
Ezen családok életmódja lényegesen eltér a többségi társadalométól: nincs erejük figyelni a gyermekeik iskoláztatására, az értékeik, mintáik is ez ellen hatnak. Ezek a gyermekek folyamatos hiányt élnek meg az élet minden területén. Kirekesztettségük miatt értékeik eltorzulnak, lényegesen eltérnek a társadalmi elvárásoktól. Pedig ők sem szeretnének mást, mint hasonlítani a mindenki által elfogadott társaikhoz. De mivel ez kudarcos, inkább lázadnak a többségi értékek ellen.
A meghamisított statisztikák kora lejárt, kiderült, hogy a hárommillió koldus országa lettünk. A szociális területen dolgozók ezt már régóta észlelték, de mondandójukra senki nem figyelt. Megvalósult Bogár László közgazdász javaslata, miszerint "a társadalom legalább harmadát az út szélén kell hagyni", különben „a többiek soha nem fognak célba érni". Idevezetett a munka alapú társadalom ideája és annak gyakorlata, az egykulcsos adó, a segélyek megszüntetése, a családi pótlék elinflálása, a közmunkásbér leszorítása, és a többi.
De legalább ekkora kárt okozott ennek a politikának a "lelki oldala" is, az, hogy minden rossz helyzet kialakulásáért zsigerből az egyénekre hárította a felelősséget. Pedig már sokan figyelmeztettek arra, hogy a válságok idején (pl. tömeges elszegényedés) a társadalom szerkezetében rejlő okokat kell keresni, azt kell kiküszöbölni. Szociális munkával ezt megoldani nem lehet. A társadalom szerkezeti hibáiért az elit a felelős, akár okozta, akár nem. Ha a hatalom valamit elrontott, majd szociális munkával, tünetileg akarja kezelni, az nem más, mint a felelősség áthárítása, következménye pedig a társadalmi viszonyok deformálódása.
Ezt látjuk most. Nem szeretjük a másságot, a szegénységet, a nyomort, az egyéneket hibáztatjuk, őket tesszük felelőssé a rossz sorsuk miatt. És sokan el is hitték, hogy mindenki saját sorsának a kovácsa, a társadalomnak ehhez semmi köze. Így minden jobb sorsú ember nyugodtan tudott aludni. De azt is látni kell, hogy az iskolából kimaradt, szaktudás nélküli gyerekek nagyon hiányoznak a munkaerőpiacról. Arra is van tapasztalat, hogy az ilyen rosszul integrált társadalmak fejlődése lelassul, a nagyfokú egyenlőtlenségek feszültségforrást jelentenek. A felzárkóztató programok nagyon sokba kerülnek, és nagyon alacsony a hatékonyságuk.
A szociális segítő munka sok család számára nélkülözhetetlen, de arra nem alkalmas, amire az utóbbi években rákényszerült: a tömegesen jelentkező problémák megoldására. Ez a munka elmélyült, bizalmi kapcsolatot jelent a segítő és segített között, amelyet nem lehet egyszerre 50-60 emberrel végezni. Márpedig ma ez a helyzet.
A megoldást mégsem az jelenheti, ha folyamatosan növeljük a szakemberek létszámát, hanem a problémák szintjén kell változtatni. Ott kell kezelni őket, amely szinten keletkeztek. A mindenki számára elérhető biztonságos élet, a jól működő befogadó intézményhálózat, az emberi méltóság szociális tartalommal való megtöltése, az egyenlőtlenségek csökkentése jelenthet kiutat a válságból.
A szerző szociológus.