A bemutató időzítése különös felütést adott az estének. Miközben alig néhány utcával arrébb, a Kossuth tér környékén tömegek ünnepelték a rendszerváltást és az új parlament felállását, a Dob utca sarkán álomszerű világ tárult a kapun belépők elé. Magam is a Kossuth térről indultam el, az addigra jócskán dübörgő zene kíséretében, már útközben megbánva, hogy nem maradok inkább a város ezen könnyebben fogyasztható, eufórikus történetében. A vetítés tervezett kezdetéhez képest kicsit késve értem a - számomra legalábbis - kivételes vonzerővel bíró épület elé.
A Fészek nem az a hely, ahová csak úgy „beesik” az ember, mert már a bejárat felett vörösen izzó neonfeliratnál beszippant. Az előtér, az évszázadot megélt virágmintás falak, az üres, egymásba nyíló termek, a semmibe vesző ívelt lépcsősorok és a sejtelmes fények olyan érzést keltenek, mintha másik dimenzióba lépnénk át. Odakint rave a Parlamentnél, idebent időtlen labirintus. A lépcső tetején végül összeáll a kép: flitteres ruhák a bárnál, a vetítővászon előtt már megtelt széksorok, látszólag ismerősökből álló, mégis zárt, művész, vagy művészetkedvelőkből összeverődött közösség.
A vetítés előtt Török Ferenc röviden beszélt:
a film szerinte a szabadságról szól, arról, ami a művészetből és talán az országból is hiányzott, és aminek vissza kell térnie.
A Fészket pedig nem egyszerűen épületként, hanem „a házként, ahol élünk” írta le. Ez a gondolat szépen rímelt Heltai Jenő, a filmben is elhangzó, a hely szellemiségét ma is jól leíró, száz évvel ezelőtti soraival is: „Mi énekesek, festők, szobrászok, színészek, építészek, muzsikusok, írók, egy fészek százféle lakói százféle módon, de ugyanazzal a hittel és alázatossággal szolgáljuk az urat, kinek neve Szépség.”
A harminc perces alkotás sajátos formanyelvet használ: archív fekete-fehér fotók - jelmezbálok, vacsorák, kártyapartik - keverednek gondosan megrendezett jelenetekkel. Nincsenek klasszikus dialógusok, a gondolatfolyamot Máté Gábor narrációja vezeti végig. A képek és jelenetek a film végére szinte teljesen összemosódnak: a néző egy ponton már nem tudja biztosan, hol ér véget a múlt és hol kezdődik a jelen. Csak a szereplők árulják el, hogy nem restaurált archívumot látunk, hanem mai embereket egy százéves világba komponálva.
Ez a forma különös súlyt kap, ha a klub közelmúltját is felidézzük. A Fészek az elmúlt években nemcsak kulturális, hanem intézményi értelemben is turbulens időszakon ment keresztül: a nyilvánosság elől jórészt rejtve zajló konfliktusok, vezetőségi viták és alapszabály-módosítások után új irányba indult. A mostani bemutató így nem pusztán egy film premierje volt, hanem egyfajta önértelmezési kísérlet is: mi marad meg egy közösségből, ha a történelmi és belső törések ellenére tovább akar élni?
A film erre nem ad egyértelmű választ, inkább hangulatot teremt. Egy képzelt társulat mindennapjain keresztül mutatja meg a Fészek virágzó korszakát, miközben végig ott lebeg a kérdés: fennmaradhat-e mindez ma is. A nézőt nem vezeti kézen fogva, inkább hagyja, hogy elveszítse az időérzékét és talán éppen ez a legnagyobb erénye.
A vetítés után a közönség lassan visszaszivárgott a kertbe, a százéves gesztenyefák alá. A jazz koncertet én már nem vártam meg. Valahogy jobbnak tűnt megőrizni azt a furcsa, álomszerű állapotot, amit a film és az épület együtt hozott létre. Egy estét, amikor Budapest két különböző valósága pár utcányira egymástól létezett és egyik sem tűnt teljesen valóságosnak.
