Autentikus szakembert, L. Ritók Nórát kértem meg, hogy meséljen a művészeti nevelés készségfejlesztő szerepéről. Az Igazgyöngy Alapítvány alapítója negyed század után tavaly vonult vissza a szervezet éléről, és mostanában azzal került a hírekbe, hogy annak idején az Alkotmányvédelmi Hivatalt is ráküldte a Fidesz. De mi most mégis a szakmájáról, élete értelméről kérdezzük, hiszen ő olyan elhivatott pedagógus, aki maga is művész, így nemcsak tanítja a másként látás, az élményszerű megtapasztalásokból fakadó gondolkodás vizuális kifejezését, hanem ő maga is gyakorolja. Rajzol, ír, és tudását csatasorba állítva küzd a komplex művészeti nevelés közoktatásba emeléséért, a fontossági sorrendben leghátul kullogó készségtárgyak dobogóra helyezéséért, és a mélyszegénységben élő gyermekek készségfejlesztését szolgáló módszerek elismertetéséért.
„A művészi önkifejezés a gyerekeknél ugyanolyan természetes dolog, mint bármilyen más játéktevékenység. A játék vezeti be őket az alkotásba, mégpedig úgy, hogy a kisgyermeknek először a nyomhagyás öröme van meg, ami után megjelenik a vonalak formává alakulása, a kifejezés – meséli L. Ritók Nóra. – Ezek a cselekvések ugyanúgy természetes részei a gyerekek életének, mint a mozgás, vagy a ritmusképzés, vagy az éneklés. A hátrányos helyzetű gyermekeknél látjuk, hogy eszközhiány miatt, és mert senki sem nyitja meg nekik ezt a kaput, az ábrázolás nem fejlődik. Ha kimarad az első fázis, akkor azt be kell pótolni, hogy tovább léphessenek.
Megvannak a szakaszai, hogy mikor, melyik életkorban, hogyan tudunk a legjobban segíteni abban, hogy a gyermeki ábrázolás fejlődjön.”
A pedagógus szerint paradigmaváltás szükséges az iskolai rajzórák megítélésében, megváltozott ugyanis a vizuális környezetünk, tehát már nem lehet cél a formák valósághű ábrázolása, hiszen a látványt a gyerekek a mobilkészülékben lévő fényképezővel pillanatonként rögzíthetik. „Azt kell megtanítani nekik, hogy ebben a megváltozott környezetben hogyan lehet vizuális üzeneteket kódolni és dekódolni – mondja. – Ha így teszünk, akkor a művészettörténethez is másként fognak viszonyulni. Nem azt látják majd kizárólagos értéknek egy festményben, hogy »olyan, mintha élne«, hanem felfedezik a kor szellemébe ágyazott művészi önkifejezést, hogy az adott korban azzal a művével a művész milyen üzenetet akart átadni, és azt hogyan tette meg. Ha erre fókuszálunk, akkor nagyon szépen tudunk igazodni ahhoz a vizuális környezethez, amiben ma a gyerekek élnek, és mivel a művészet a kor változásait tükrözi, általa meghatározhatjuk, kik vagyunk, és hol a helyünk a világban.”
Szerinte például a csendélet nem egy olyan műfaj, ami alkotói izgalomba hozza a mai gyerekeket, művészeti nevelés címszóval még nagyon sok helyen a régies beállításokat rajzoltatják velük ahelyett, hogy korszerű személetet adnának át arról, hogyan tudnák kifejezni vizuálisan a gondolataikat.
A kettévágott alma, citrom úgy tűnik, kitörölhetetlenül beégett a vizuális nevelésbe. Nem azt jelenti ez, hogy nem kell megtanulni rajzolni, elemezni a formákat, de az nem lehet a végcél.
Az csak egy eszköz arra, hogy képesek legyenek kifejezni magukat ezen az úton is.
Alsó tagozatban mesékkel, megélt élményekkel vezetik rá a gyerekeket, hogy megértsék azt a vizuális világot, ami körülveszi őket. „A kép a képben módszer például egy gondolati sűrítés, hogy mondjuk egy olyan madárról mesélünk, ami melegebb égtájra repül a hideg elől, és azt kérjük a gyerekektől, hogy rajzolják bele a testébe azokat az emlékképeket, amiket a madár magával visz – hoz példát. – Ezzel üzenetet közvetítenek, és megérthetik a virtuális valóságot ábrázoló illusztrációkat is. Nekünk, pedagógusoknak az a dolgunk, hogy ezeket az utakat megmutassuk nekik, a megtanítsuk használni a vizuális hatáskeltés eszközeit, hogy legyen készletük, amivel mások számára is érthetően kifejezhetik a gondolataikat. Szabadon, önmagukat adva.
A művészetnek az a célja, hogy megmutassuk, mindannyian mások, egyéniségek vagyunk és az alkotásban nincs és nem lehet uniformizálás.”
