Állhatatos szerelmesek

Wunderlich Józseffel nem sikerült kitolni. Operában prózai szerepet játszani, ráadásul egy olyan művésznek, aki kiválóan énekel, kiszúrásszámba megy. Hogy Mozart a huszonéves korában írt Szöktetés a szerájból című vígoperájában – ami azért meglehetősen gyakran elkomorul, és ott van benne a tragédia eshetősége is – Szelim basának miért nem írt egyetlen áriát sem, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem úgy tűnik, mintha ez Wunderlichet elkeserítené. Dal nélkül is ki tudja tenni a lelkét a Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyházának színpadára és az arcára. Vecsei H. Miklós rendezőként pedig kivetítteti óriásiban, ahogy nem ritkán a többi szereplő kifejező mimikáját is.

Szelim meglehetősen belezúgott egy ifjú spanyol nemes, Belmonte menyasszonyába, Konstanze-be, akit kalózok raboltak el a komornájával, Blonde-dal, meg a vőlegénye szolgájával, Pedrillóval együtt. Így váltak Szelim rabszolgáivá, akinek „ügyintézője”, Ozmin, viszont Blonde-ra kattant rá igencsak erőteljesen.

Amúgy Varró Dániel fordítása sűrűn használ szleng szavakat, erős kifejezéseket, kaján, ironikus szójátékokat, halmozza a nyelvi leleményeket. Az előadás főleg diákközönségnek készült, emiatt nem németül, hanem magyarul adják. Annak idején az Erkel Színházban készültek bemutatni, de a pandémia közbeszólt. Így aztán online verzióban tartották a premiert. Most zömében más szereposztással, más karmesterrel került a publikum elé.

Wunderlich már az eredeti premieren is szerepelt. Nem valami potrohos, elhájasodott, egyfolytában hatalmaskodó basát ad. Szép szál, jóképű, halk szavú férfi, akibe Konstanze nyugodtan bele is szerethetne. És Gebe-Fügi Renátával el is játsszák, hogy ez csaknem meg is történik. Állhatatos persze az ifjú menyasszony, amit buzgón hangoztat, de azért ebben a felfogásban, alaposan megperzselődnek egymástól. Néznek mélyen a másik szemébe. A testük összeér. Tán némiképp már a gondolataik is. Ha nem érkezne Belmonte hamarosan, mint egyszemélyes „felmentő sereg”, lehet, hogy fuccs lenne az állhatatosságnak.

A Kiégő Izzók nevű látványtervező hatalmas hadihajót vetít ki – ezen érkezik a csillapíthatatlanul szerelmes a szöktetéshez –, aminek a nagysága eleve aránytalan a színpad méreteihez képest, de hogy még karikaturisztikusabb legyen, gumikacsák úszkálnak körülötte. Az alkotók időnként megfricskázzák az opera műfaját, túlburjánzó látványvilágát is. Rideg szürke, kietlen gyárfalakat vetítenek ki díszes kertek, paloták helyett, a rabszolgák ezekbe járnak dolgozni. Hogy mit, az nem derül ki. Valami embertelen futószalagmunka lehet. Az e miatti elgyötörtség, elfásultság egyáltalán nem tükröződik a szereplőkön. Jó, jó, mába helyezték át a darabot, már a nyelvezetével is, de azért ez a gyári közeg nem feltétlenül tartozik a legizmosabb rendezői ötletek közé. Fáradt gyári munkásnak senki nem látszik. Ha csak nem a táncosok számítanak annak, akiknek az arcát totálisan maszk borítja, még a szemük sem látható. Ők az érkezésünkkor már az előtérben is ott flangálnak, eléggé funkciótlanul. Némi fenyegetettségérzet támadhat tőlük. Majd a színpadon, meg a nézőtér lépcsőin is le-föl mászkálnak, valószínűleg ők az arctalan tömeg, a „népség-katonaság”. Rafai-Vetési Adrienn koreográfus nem terheli őket agyon, esélyük sincs, hogy elkápráztassanak minket a tánctudásukkal, és azzal netán valami lényegeset kifejezzenek. Bár ez a művészi munkanélküliség lehet, hogy jóval fárasztóbb, mintha elképesztő ugrásokkal, forgásokkal, a testük minden rezdülésével kellene lenyűgözniük minket.

Vecsei Kinga Réta számukra olyan jelmezt tervezett, ami nem reális, kicsit katonás, de azért fantáziaszülten mesebeli. Szelimnek díszes, uralkodóhoz illő köpenyege van, amitől végül megválik, jelezve, hogy a földi hívságok jelentős részét levetkezte. A szerelméről is kénytelen lemondani.

Amúgy valamennyi szereplő szerelmes. A Szvétek László által megformált Ozmin is. Ehhez neki termetes pocakja van, és hát nem is a legfiatalabb korosztály. De még benne is van szenvedély, erőteljes rámenősség. Időnként kedvesen mackós, máskor undorító fráter, aki gyűlölettel szívja fel magát, és a kikosarazása miatt már a szerelmes ifjú párok életére tör. Az úgynevezett Akasztófa-áriában iskolás koromban azt énekelte, bősz szemforgatások közepette, hogy „Ó, az lesz a kéjes óra, / Majd ha áll az akasztófa. / És a gége megszorul. / Jaj be jó lesz, jaj be szép lesz. / Ozmin égi üdvöt érez. / Mert csak ő lesz itt az úr.” Erre a szövegre máig emlékszem, rosszul is esett az eltérő fordítás. Ő az opera legösszetettebb, legkarakteresebb figurája, bolondozásra éppúgy lehetőséget ad az énekesnek, mint lúdbőröztetésre.

Belmonte Szeleczki Artúr, Pedrillo pedig Papp Balázs. Ebben a felfogásban nem különösebben domborodik ki a fölé-, alárendeltségi viszony köztük, ahogy Konstanze és Blonde között sem. A mai kornak megfelelően inkább két baráti párról van szó. Blonde-ként Brindás Boglárka tűzrőlpattant, kissé hebrencs, Konstanze ábrándos, kevésbé merészen cselekvő. Belmonte a vele pariban lévő hősszerelmes, Pedrillót pedig könnyű belevinni a csínybe, de bátorsága is hamarabb inába szál. Ha az operett műfajáról beszélnénk, a bonviván és a primadonna, a táncoskomikus és a szubrett párosáról lenne szó. A varázsfuvolában is megfigyelhető, hogy Tamino és Pamina a fajsúlyosabb, a nehezebb próbákat kiálló hősök, Papageno, illetve Papagena viszont vígjátékibbak, könnyedebbek, nem a nagy létkérdéseken dilemmáznak, hanem az élet praktikusabb dolgaihoz van inkább affinitásuk.

Amikor Szelim rájön, hogy Belmonte és Konstanze holtodiglan-holtomiglan, végérvényesen egymásba habarodtak, így neki semmi esélye nincs, először pokoli haragra gerjed, ki akarja végezni a szerelmeseket, akik gyönyörűen énekelnek egymás karjaiban, mély fájdalommal, de a másikba helyezett töretlen bizalommal is. A Bogányi Tibor által végig jókora beleéléssel vezényelt zenekar is itt van az egyik csúcspontján. Ekkor vígopera ide vagy oda, tényleg bekövetkezhetne a tragédia. Ám Szelim átérezve a fiatalok szenvedélyét, önfeláldozóvá válik. Szabadon engedi őket. A tovább ármánykodó, kivégzésre áhítozó Ozmint pedig ebben a verzióban lepuffantja, amit rendezői túlzásnak gondolok.

Több ponton vitatható Vecsei rendezése, de eltalálta a célközönségét, amelyik hosszú vastapssal honorálja a produkciót.